Az egyházmegye esperesei
Fotógaléria
(Összesen 5 kép. Kattintson bármelyik képre a galéria megtekintéséhez)
14. Málnási István (1779 – 1787)
Málnási István 1779–től 1787. június 9-ig volt gyulafehérvári lelkész. 1769. május 24-én a gyulafehérvári parciálison választották meg főjegyzőnek. Bányai halála után az 1780. február 3-án tartott sárdi parciális zsinaton választották esperesnek. Az esperesválasztásról a Nomina így számolt be: „In officio vero Senioris pie defuncti praememorati senis successor subsequenti Anno 1780 die 3 Febr. in Synodo Parochiali Sardensi Senior imo anuim voto declaratus Stephanus Málnási (Mortuus 1786, 6 Decembris).”
15. Deák János (1787 – 1797)
Márkosfalvi Deák János magyarigeni lelkész és esperes 1787–1797 november 17. között. Bod Péter veje, és korábban leideni peregrinus. Ajtai Mihály borbereki főjegyző halála után 1783. június 15-én választották meg főjegyzőnek a borbereki parciálison, amelyet Ajtai temetése napján szerveztek meg. 1786-ban Málnási István halála után esperessé választották, amely tisztséget 1797. november 17-ig, halála napjáig betöltött. A Nomina így számolt be erről: „Anno 1786 die 6 Decembris Cl. Dno Málnási viro egregio, pio, injuriarum patienstissimo, postquam inde ab Anno 1749 die 7ma Octobris, multa a suis Auditoribus innocentes passus fuisset, defuncto successit in officio Senioralu Cl. Dnus Johannes Deák de Markosfalva, qui dum hocce munus summa prudentia usque ad Annum 1797. die 17 Nov. gessisset ipse quoque fato functus, locum reliquit.” Ő volt a magyarigeni templom építtetője.
16. Szemerjai Demeter Dániel (1797 – 1810)
Először marosnémeti lelkész volt. Zalatnai, vajasdi, majd gyulafehérvári lelkész és esperes volt 1797–1810 július 8. között. 1797. november 17-én, Deák János temetése után választották meg esperesnek a gyulafehérvári parciális zsinaton. A Nomina megválasztásáról így számolt be: „Anno et die eodem id est 1797 die 17 Danieli Demeter de Szemerja Ecclesiae tunc temporis A. Carolinensis Ministro in officio Seniorali.” Felesége Vitel Anna Mária volt, aki 1804. augusztus 28-án halt meg, majd 1810. július 8-án elhunyt maga Szemerjai is.
17. Fábián László (sárdi lelkész, esperes 1810–1812)
Fábián 1773-ban volt utrechti peregrinus (szül. 1741. – meghalt 1813. február 20-án). Sárdi hivatalát 1776. április 4-én foglalta el, majd 1798–1812 között Sárdon lelkészként és esperesként tevékenykedett.
18. Sánta István (boroskrakkói lelkész, esperes 1813–1817)
A boroskrakkói sírja „Jézus az én idvességem” felirattal 1978-ben még fellelhető volt. Ebben a hív ekklésia, mint „jó papjára” emlékezett.
19. Kolozsvári István (II.) (alvinci lelkész, esperes 1823–1831)
1814-ben a traktuális direktor (vicenotarius) tisztséget, elsőként Kolozsvári István lelkész viselte. 1823-1831 között ő volt az Egyházmegye esperese.
20. Székely Péter (gyulafehérvári lelkész, esperes 1831–1843)
Szemerjai Demeter Dánielnek (1810†), 1799-től gyulafehérvári segédlelkésze (káplánja) volt. Elődje halála után, 1810. szeptember 9-től, a gyülekezet önálló lelkésze lett. Székely Péter esperes, orgonistája Dancz Áron, iskolarektora Balás István, majd Fábián János volt. 1838-ban a lelkipásztor „betegeskedés miatt elgyengült”. 1843. május 8-án halt meg a 82 éves esperes, aki: „negyven öt esztendökre terjedett hosszas, és teljes megelégedéssel folytatott szolgálatot” folytatott a településen.
21. Szász Lajos (magyarigeni lelkész, esperes 1843–1849 augusztus)
1833 virágvasárnapjától került Magyarigenbe. 15 évig volt a nagyenyedi Egyház lelkésze. Szász Lajost már Akadémiára menetele előtt szentelte fel lelkésznek az 1818. május 31-én tartott dési zsinat. 1818 októberében Göttingenben folytatta tanulmányait, majd 1821-1832 között Nagyenyeden, 1833 után Magyarigenben szolgált. Székely Péter gyulafehérvári esperes halála után ő vette át az egyházmegye esperesi tisztségét. 1843-1848 között ő volt a Gyulafehérvári Református Egyház esperese. Ilyen minőségben kért segélyt magyarigeni hitsorsosai számára, akiket 1843. július 27-én egy hatalmas tűzvész károsított meg. 1848-ban a magyarigeni görög-katolikus román lelkész mentette meg a tömeg dühétől, és híveinek szomorú sorsától. 1849. augusztusában kolerában halt meg.
22. Elekes Károly (Árapatak, 1813. – Gyulafehérvár. 1878. febr. 14.)
A fiatal lelkész, 1839. május 23-án segédlelkészként került Gyulafehérvárra. 1842. április 20-án házasságot kötött Pap Juliannával. 1838. szeptember 9-én Elekes Károly, első gyulafehérvári szolgálata a 40 személyből álló „N. Enyedi Collégiumbeli Hármonisták és Musikális ifjak” kíséretében zajlott. 1850–1868 között esperes és kerületi közjegyzó volt. „Tanult Nagyenyeden, hol 1836-tól köztanítói tisztet viselt. 1837-ben a bécsi teol. intézetnek lett hallgatója, honnan hazajőve, 1838-tól Gyulafehérvárt lelkészkedett. A →gyulafehérvári egyházmegye 1850-ben esperessé, az erdélyi egyházkerület 1866-ban főjegyzővé választotta. Kiváló érdemeket szerzett az egyházmegyéjében 1849-ben feldúlt egyházi épületek rendbehozása körül.” 1848 októberében a gyulafehérvári megmozdulások aktív résztvevője volt: „Elekes Károlyt az egyezkedés egyik vezetőjét, aki egyben ref. lelkész is volt elfogták.” Később meghívták udvarhelyi főlelkésznek, de ő inkább Gyulafehérváron maradt egyházmegyéjének „elrombolt állapotát” újra építeni. Rendkívül alapos munkája révén egyházkerületi főjegyzőnek választották meg. Őt tartották a Gyulafehérvári Egyházmegye második alapítójának. Elekes írta meg először Egyházmegyéje történetét. 1878-ban halt meg.
23. Elekes György(magyarigeni lelkész, esperes 1878–1879)
Nevéhez kapcsolódott a magyarigeni templom javítása és az 1848-1849-as forradalom és szabadságharc rombolásainak felszámolása és az áldozatok összeírása.
24. Tókos Sándor (vajasdi lelkész 1880–1896)
Vajasdi lelkész, akitemplomát 1896-ben renoválta.1883. október 20-án segélykérési levelében már lemérhette a nemzeti mozgalmak következményeit, felkiáltójelszerűen: „nemzetiségileg vagy felekezetileg veszélyeztetett ekklézsiák”-ról írt.
25. Elekes Viktor (Gyulafehérvár, 1846. – 1915. jan. 28.)
Elekes Károly fia. 1896–1908 között gyulafehérvári lelkész volt. „Nagyenyeden tanult s onnan külföldre menvén, 1874-ben a zürichi egyetemnek lett hallgatója. Miután 1875-ben bölcsészetdoktori oklevéllel tért vissza hazájába, 1876-tól segéd-, 1878-tól rendes tanár volt Zilahon, míg 1879 nyarán lelkész lett Gyulafehérvárt. A gyulafehérvári egyházmegye 1896-ban esperessé választotta. Erről a hivataláról 1908 nyarán lemondott, lelkészségéről pedig 1914 júliusában nyugalomba lépett. Póttagja volt a budapesti második zsinatnak.”
26. Benedek Károly (alvinci lelkész, esperes, 1908–1919)
A szászsebesi szórványgyülekezet önálló életének megszervezője és 1903-ban a szászsebesi templom építtetője volt.
27. Kovács Károly (szászsebesi, alvinci lelkész,esperes 1919–1930)
1928-ban írt és az 1909-es év püspöki vizitációs jegyzékre visszautaló esperesi elemzése megállapítja: az Egyházmegye legnagyobb gondja az asszimiláció és az annak következtében fellépő vallási-nemzeti elidegenedés. Kritikusan szemlélte a református patrónusi intézményt. A hegyaljai magyar reformátusságot majdnem kizárólagos egyházfenntartó szerepe – az esperes szerint –, anyagilag közömbössé, sőt teljesen érzéketlenné tette.
28. Nagy Ferenc (tövisi lelkész, esperes 1930–1953)
1941. május 20-án Nagyenyeden megalakult a Romániai Református Egyház, amelynek adminisztrálását püspöki megbízottként Nagy Ferencre ruháztak. Ő lett a II. világháború alatt a Dél-Erdélyi Református Egyházrész megbízott intézője. Nagy Ferenc szerepe 1940-1944 között püspöki feladatkör volt, amelyet a gyulafehérvári Márton Áron püspökkel és a gáldtői politikus dr. Szász Pállal együtt gyakorolt. Parókiáját, irattárát 1944-1945-ben az oroszok tönkretették. Ő szervezte azt a mentőmunkát, amely a Bécsi Döntés révén a Romániában maradt reformátusság lelki életét volt hivatott gondozni a nehéz-háborús idők alatt. Nagy Ferenc esperes 1948-ban arról írt lelkészeinek az egyházmegyei vezetésről, hogy „ha rosszul mennek a dolgok – bár fáj a „lecsúszás – felelősnek magam nem érzem.” Az anyagi okok, amelyeket az esperes úgy fejezett ki, hogy „egyházközségeim a szó szoros értelmében koldusok” az egyházak, a háború, majd a lassan erőre kapó kommunizmus általi ellehetetlenítésének, csődbevitelének súlyos folyamatát jelezték. Mint a Gyulafehérvári Egyházmegye utolsó nyugalmazott esperese, 1953 áprilisában halt meg Kolozsváron. A Házsongárdban temették el.