Az adóösszeírás (Inquisitoria-Relatoria)

Az erdélyi protestáns történetírás XX-XXI. századi nagy teljesítménye az eddig kéziratban levő, főleg XVIII. századi vizitációs jegyzőkönyvek, egyházmegyei döntések, zsinati döntések, történeti kataszterek és egyháztörténetek publikálása. Bár a XIX. század volt a nagy történelmi korpuszok szövegközlésének ideje, ezzel Erdély protestantizmusa – számos történelmi ok miatt – adósa a magyar történetírásnak. Ezt a hiányt azonban nem kis mértékben pótolják azok a már rendszeressé vált publikációk, amelyek főleg az Erdélyi Református Egyháztörténeti Adatok sorozat gondozásában jelentek meg. A publikációk időszerűsége nem csak abban rejlik, hogy réginek nevezhető dokumentumokat keltenek új életre. A kiadványok pótolhatatlan jellege ott ismerhető fel, hogy partikuláris egyházmegyei, egyházközségi-regionális monográfiákat állít össze, esetenként régieket revideál. Számos új, javarészt kiegészítő adatsorok értelmezése még a jövő feladata lesz, de így is a XVII-XVIII századokra nézve egyházi, hitéleti, gazdasági, szociális és politikai kérdéseket tisztáznak és egészítenek ki.

Bár az egyházi urbáriumok-vagyonösszeírások, főleg az adatok száraz gazdaságtörténeti vonzata miatt, nem jelentenek prioritást a forrásközlés számára, mégis a kora újkori és modernkori Erdély változó egyházi és világi társadalmára figyelmeztetnek. A vagyonösszeírások sokaságának magyarázatát az egyházi vagyonkezelés századokat átívelő erőfeszítésében kell keresnünk, amely az igazolások, igazoltatások, háborúk, demográfiai visszaesés okozta krízisek, forradalmak, parasztlázadások, vagyonelkobzások, természeti katasztrófák, adóztatások miatti aggódás, félelem és felelősség diktálta jövedelem-megőrző (átmentő) parancsára hallgatott. Az etikai parancs a gazdasági mentésre és átörökítésre buzdított. Végül is az Egyház megfelelő működésének anyagi hátterének csorbíthatatlan megőrzéséről szól, amely nélkül ma sem tevékenykedhetik.

Az évenként esedékes esperesi vizitáció vagyonügyi észrevételei a lelkész és a gyülekezet társadalmi státusát, valamint ezen belül a lelkész biztos egzisztenciájának ellenőrzését volt hivatott rögzíteni. Relatoriánk, mint vagyonösszeírás, épp a lelkészi státus, mint egyszemélyes nemesség és magántulajdona, valamint az egyházi közösség tulajdona között szeretett volna disztingválási kategóriákat felállítani. Ezt azonban már nem az egyház, hanem adópolitikai vonzatai miatt az állam végezte. Ennek a vagyonösszeírásnak korábbi változatát ismerjük fel 1735 áprilisában, amikor VI. Károly rendeletéből, amely Kolozs, Szék, Katona, Hátszeg és más települések mellett, a gyulafehérvári református egyházi javakat is felmérte. Államilag a közösségtől kapott lelkészi jövedelem nem, de a papi magánvagyon már adózandónak számított. A vagyonösszeírások egyben a jövedelmek igazolási fórumaivá lettek. Az egyházi ingó- és ingatlan vagyona fölötti őrködés feladata már nem csak a nemességét ezzel is igazoló egyházra tartozott, hanem állami feladattá is lett. A XVIII. században kialakult az a világi nemesség, amely – patrónusi jogköreinek érvényesítésével –hasznot húzhatott az egyházi vagyonkezelésből is. Az egyházi vagyon bérlői legtöbbször az egyházközség, vagy egyházmegye világi képviselői is voltak, de ugyanakkor állami hivatalnokokként is tetten érjük őket. Kialakult tehát az egyházi-világi vagyongondnokság, közös felügyelet. A Sepsi Egyházmegye vagyonának összeírása ezt a típusú egyházi-világi gondoskodást sugallja, azáltal hogy a megszokott egyházi vizitációs protokollumoktól elkülönítette a vagyoni ügyeket. Relatoriánk mellett, újabban a Széki Református Egyházmegye vagyonösszeírása- Relatoriája is a kutatás figyelmének örvendhetett.