Az adóösszeírás (Inquisitoria-Relatoria)
A Habsburg-kor vagyonösszeírásainak azonban volt egy másik jellemzője is: az egyházi vagyon eredetének, hitelességének igazolása. Az adományozási oklevelek bemutatását – productióját (ellenőrzését), méltán alkalmazták már az önálló Fejedelemség gazdaságpolitikájában, majd később ellenreformációs éllel ugyanezt tette a Habsburg-hatalom is. A hiteles dokumentumokkal nem igazolható vagyon mindig a kincstáré lett, és ezzel újraoszthatóvá vált.
Bod Péter az állam által kezdeményezett egyházi adóösszeírás püspökségre nehezedő nyomását és a Relatoria előkészítését így említette meg: „Mikoron a Felséges udvar a R. Katolikus püspöknek keze alatt való Jószágokat, az Ország hírével és akaratjával, a Fiscusnak jussa alól ki akarta venni; akkoron a Reformátusok is Instálának azon; hogy amely kevés jószágot bír a Református Superintendens is Hivatala után; abban Ő felsége erősítené meg kegyelmessége szerint az ő Püspökjöket. Mely kérésekre akkor 1752-dik Eszt-ben, Juliusnak 17 napján, illyen választ tett: […]. sub actione fiscali in praesens existentibus, jure perrenali stabilire possit, factam intercessionem, benigné reflectentes, neccesaria exarabuntur Mandata, quatenus Actio á Fisco Nostro, eatenus mota suspendatur. Intenea vero bona illa, per Thesaurariatum Nostrum Conscribantum, aestimantur, Nobisque, desuper fiat Relatio […] A parancsolat szerint, még akkor véghezment azon jószágnak leírása, és megbecsültetése.”
Relatoriánk, Bod Péter ismertetésén túl, már ennél bonyolultabb összefüggésben született. Része annak a Habsburg adóreformnak és politikának, amely a Fejedelemség gazdasági integrációjával egyidőben bontakozott ki. Az adott, egyházi gazdasági helyzet leltározása, már nem csak egyházi indíttatású volt. A XVIII. század ius relatoriája kizárólag állami feladat lett. Adórendszerek épültek rá, és adóösszeírók állapították meg az adómentesség mértékét és az adókedvezmények lehetőségeit. Ebből a szempontból egyáltalán nem volt mellékes, hogy az adóösszeírást kicsoda végezte. Erdély-Hegyalja társadalmában a Református Egyházhoz közeli nemesi rekvizitor, adóösszeíró megnyugvást, a bécsi hatalom adóztatási kényszerének engedelmeskedő hivatalnok ellenben izgalmat, visszautasítást keltett. A legszerencsésebb helyzetben akkor volt az Egyház, amikor a ius relatoriát olyanra bízták, aki az egyházi vezetés világi tagja is volt egyben. Nem az adórendszer kijátszása miatt, hanem azért, hogy újabb igazolás - productio esetén, ne az ellenfél argumentumait kelljen cáfolni, hanem az adórekvizitor támogató védelmét lehessen inkább élvezni.
A kérdés-felelet formájában összeállított vagyoni beszámolók helyzetképet adtak a meglátogatott települések egyházi társadalmáról, az épületekről, földekről, vagyonról és adósságokról. Elég részletes információ volt ez ahhoz, hogy Bécs helyzetképet kapjon az adózandó alanyról, és ezzel az egyházakat is érintő minőségi adópolitikát – ha úgy tetszik – adóreformot fogalmazzon meg. Relatoriánk főszereplői a kérdésfeltevő rekvizitor tisztek, helyi nemesek, és azok a tanúk (testisek), akik nemesként vagy jobbágyként az adózandó területek leghitelesebb, visszakérdezhető és leellenőrizhető körülírását adták meg. A kérdésekre adott válaszok nem egyszerűen vagyon leírások, hanem a közösségek pillanatnyi gazdasági helyzetének tükörképei. A vagyoni helyzet felmérését mindig értékszerűen kellett kifejezni. A tulajdon típusa és értéke volt az, amely az adózási vagy adómentességi előfeltételét meghatározta.