Demográfia és gazdaságtörténet
Borosnyai Lukács János püspököt kora diplomatának tartotta. A
Relatoria nyomán kialakítandó Habsburg egyház-adóztatási törekvéseit figyelve szembefordult a túlzásokkal. Ezek a gazdagnak számító Borbereket, Gyulafehérvárt, Marosszentimrét és Alvincet érintette volna leginkább. A birtokigazolások ezeket a közösségeket, 1754-ig érintetlenül hagyták. Valószínűleg, hogy Borberek és Alvinc területtöbbletét a báró Inczédi és gróf Alvinczi családoknak köszönhette, akik a XVII. század végétől a XVIII. század közepéig a közegyház számára is nagy szolgálatokat tettek. Bár az adónemek megtagadása és elvonása jellemezte az említett közösségeket, mégis a hegyaljai települések közül Sárd, Magyarigen és Tövis panaszkodhatott leginkább területeinek és jövedelmeinek megcsonkításáról. Ezeket a területeket a Római Katolikus püspökség tulajdonaiba újraintegrálták.

Az erdélyi adópolitika változásai után az 1784-ben kitört, Horea vezette parasztfelkelés tette próbára a református közösségeket. Főleg Alvinc, Borberek, Borosbenedek, Boroskrakkó és Marosszentimre szenvedtek. Az épületek pusztulása mellett az egyházi vagyon és termékek pusztulásáról számoltak be a korabeli iratok. A Horea parasztlázadásának következményeit rosszul értelmező és kezelő politika 1848-1849-ben interetnikai polgárháborúval kellett szembesüljön. A polgárháború a legtöbb, reformátusokat érő pusztítása épp Hegyalján a Gyulafehérvári Református Egyházmegyében történt. Az épületek leégése mellett a vagyontárgyak eltűnése okozott gondot. 1849 után a birtoklevelek elrablása miatt, és a kipusztult-távolban élő hívek hiányában, a korábbi egyházi birtoktestekből a helyiek sokat elfoglaltak és jogtalanul használtak. Elekes Károly esperes egyik főcélja az volt, hogy az eltulajdonított javakat visszaszerezze, és gazdaságilag rekonstruálja az 1848 előtti állapotokat. A gazdasági talpraállás három nehézségét említette fel okként az esperes: a levéltárak eltűnését, az államgépezet nehézkes működését és harmadsorban az abszolutizmus által odarendelt hivatalnokok ellenkező önkényeskedését. Mivel a román lakosság nem tanúskodott a birtokeltulajdonítások hitelessége mellett: „az egyházmegyei elöljáróság igyekezete a nehézségeken meg nem tört, az egyházi javakat visszaszerezte, s azok alapján fölépített hét templomot, öt iskolát, és kilenc papilakot, tizenegy anyaegyházban megkezdett s virágzóvá tétetett a vallásos élet, és a tizenkettedik egyház is pap és iskolatanítót tartható állásra emeltetett.” Az 1850-ben tartott zsinat rendelkezése szerint összevonták az egyházközségeket és kilenc működő lelkészség gondjára bízták. A biztos gazdasági és demográfiai háttér pusztulásának okaira Elekes Károly világosan utalt: „Egyházmegyénk jóléte, emelkedése és virágzása mindig karöltve járt fejedelmink korszakában a hon jóllétével s virágzásával, ennek feldulatásában s felzavartatott idejében mindig egyházmegyénket érte a legelső és legnagyobb pusztulás.” Az 1848-as forradalom és szabadságharc gazdaságilag, és vallásilag alapjaiban rendítette meg a Gyulafehérvári Egyházmegye életét, hiszen: „Erdély első megyéjének kinéptelenített pusztákká, az azokban létezett díszes ima és iskolaházakat feldúlt, leégett kőrommá, majd minden földes úri lakot, tornyos kormos, hasadt fallal, harangok nélkül, nagyon is szomorú képmintává tették.”
Érdekes, hogy Elekes Károly rávilágít arra a tényre, hogy a birtokrekonstruálások alkalmával „ígérettételek és ajándékozások” által lehetett megtudni, ki bitorolja az egyház iratait, kegytárgyait vagy földtulajdonát. Ugyanakkor a lelkészi karnak meg kellett küzdeni azzal az osztrák váddal, amely szerint az 1848-as események „rebelliseinek” leginkább az egyházmegyei reformátusságot tekintették a hivatalnokok. A gazdasági talpraállást és fejlődést az 1858. szept. 10-én kiállított királyi határozat alapozta meg, amelynek értelmében a korábbi fejedelmi adományokkal ellátott egyházközségek 1848. július 1-vel kezdődően kamatfelszámításokkal legyenek kárpótolva. Ezzel biztosították a lelkészek fizetését és az egyházak fenntartását is.