Demográfia és gazdaságtörténet
Ebből a kamatos kárpótlási összegből csak a korábban tizeddel rendelkező közösségek részesülhettek. Mivel Abrudbánya, Zalatna, Vingárd, Vajasd, Tövis és Diód nem rendelkezett tizeddel, más közösségek kárpótlásait utalták át nekik. Így kapta meg Zalatna például, Borosbocsárd dézsmakárpótlását, amely a kincstári lelkészi fizetés mellett lehetőséget biztosított az építkezésre. Látványosabb fejlődésről a város melletti, az iparosítás következtében vasúttal ellátott és a megyei adminisztráció szempontjából fontos települések esetében beszélhetünk. A XIX. század második felének eseményei (a kiegyezés) pozitív hatással voltak a régió közösségeinek fejlődésére. Az iparosítás miatt Gyulafehérvár, Marosszentimre, Szászsebes, Zalatna, Abrudbánya és Verespatak magyar közösségei gazdaságilag és demográfiailag megerősödtek. A bányamodernizáció, az adminisztráció fejlesztése, útépítés, tégla- és szeszgyárak révén, illetve az iskolák körül életerős református polgári réteg alakult ki, amely szemmel láthatólag kiheverte az 1848-as események tragikus emlékét és gazdasági következményeit. A gyorsan kiépülő vasúthálózat és vasúti elosztó központok Tövisen, Sárdon és Zalatnán nem remélt gazdasági és demográfiai fejlődéssel jártak. Ezt a fejlődést fojtotta le, majd fordította vissza az első világháború (1918), majd az azt követő évek impériumváltása. A Trianoni Békeszerződés nyomán kialakult pánikhangulat a magyar adminisztráció a hűségesküt fel nem vállaló képviselőrétege és vasutasai Magyarországra, vagy más kontinensekre távoztak. A román agrárreform (1921-1923) nyomásának kitett közösségekből, a patrónusi szerepet addig nagyszerűen betöltő arisztokrácia is lassan más országot keresett magának. Az Egyház területeket és támogatókat vesztett el. Példa erre Kisenyed, Boroskrakkó, Marosszentimre és Borberek. Az egyházi vagyonvesztést tetézte az 1940-es években lezajló szélsőjobboldali politika támogatóinak kisajátítási eljárása (Kisenyed, Magyarigen, Boroskrakkó), majd a kommunizmus kollektivizálási kényszere (1948-1962). Az így elvesztett tulajdonokat 1990-ben a hívek nélkül maradt egyházközösségek nem tudták visszaszerezni, hiszen a legtöbb esetben a restitúciós jogot a demográfiai helyzettel tekintették egyenértékűnek. A pereskedés áldozatává vált szórványtársadalmat gazdaságilag csak néhány kisebb református közösség tudta támogatni.