Csóra

Cioara de Jos -Sălişte, Tschorren

A település a Maros völgyében található, nem messze Alvinctől, a Csóra pataka mellett. Neve a XV. században lesz ismertté Warywpatak alio nomine Chorra néven. A megye határán fekvő település, közel van a már Hunyad megyéhez tartozó Tordoshoz. A Csóra szomszédságában fekvő Tatárlakán találta meg Torma Zsófia régész a híres tatárlaki lelet kőtábláit. Az, hogy Csóra a megyehatáron van, megmagyarázza a Csórán birtokos Barcsay család egyházi mobilitását Fehér és Hunyad megyék egyházi szervezetei között.

A csórai református gyülekezet és temploma a Barcsay-család udvartartásának vonzáskörében alakult - működött, és így a Barcsayak ottani történetével ért véget. A Barcsay- család Erdély egyik legrégebbi nemesi családja. A család történetét a megyei főjegyző Backamadarasi Kis Bálint kutatta, aki a Barcsay levéltár alapos ismerője volt. A család birtokai 1310-ben jelentek meg először Károly Róbert király adománylevelében, amelyben a fiúörökös nélkül elhalt Miklós, Alárd fiának Oláharkus nevű földjét, Felkenyér, Szászárkus és Peyn (= Pián) közt, amely róla leányára, Renerius feleségére szállott, ő pedig Renerius fiának adományozta. 1340-ben Renerius comes, Renerius fia, alvinci telepes, László és János Barcsay comesek, Sumurakus fiai, az erdélyi Káptalan előtt megegyeztek, hogy az őket közösen illető Volaherkis birtok, Felkener, Olkener, Szászerkis, Alsó-Vynch és Pien szomszédságában, az Erkyspatak mellett, magszakadás esetén kölcsönös örökösödéssel fele részben Reneriusnak, másik fele részben László és János testvéreknek jusson. 1375-ben Lajos király meghagyja István erdélyi vajdának, hogy Oláherkes birtokot és a területén fekvő Drasma falut, melyeknek felét a fiágon magvaszakadt Renerius fia halála folytán már elfoglalt, László és János, Sumurakus fiai és nőrokonaik, Renerius leányai részére anyjuk, illetőleg nagyanyjuk Miklósnak, Alárd fiának leánya jogán bocsássa vissza, ami meg is történt. 1408-ban Vingárti Geréb János a fehérmegyei Herkes, Dorosma és Waryupataka birtokokbeli kincstárt illető ötvenedet s az ottani királyi jogot fele részben Barcsay Jánosnak, Antalnak, Bertalannak és Péternek adományozta. A terület a mai Csóra (Seliste) helység határterületét foglalta magába, itt az Arkis és Dorosma neveket egyes határrészekben ma is megtaláljuk, e helységet azon időtől fogva egészen napjainkig kizárólag a Barcsay-család bírta.

Barcsay András 1572-ben Illye vára főparancsnoka, dédunokája az 1661-ben Kemény János által kivégeztetett Barcsay Ákos fejedelem. Ő volt a család legnevezetesebb tagja.  Barcsay Sándor fiaként előbb hunyadi főispán lett, majd 1658. szept. 14-én a törökök által elűzött II. Rákóczy György helyett erdélyi fejedelemmé választották. Ugyanazon év október 10-én a segesvári Országgyűlésen beiktatták. Kemény János emberei 1661. júniusában a Kővárra vezető úton megölték. A családból 1742. március 17-én ifjú Barcsay János és felesége, Toroczkai Katalin, valamint Barcsay Gergely és felesége, Naláczi Sára a bárói méltóság adományozásában részesültek.

A család a templom- és lelkésztartást a csórai udvarház méltóságához tartozónak vélte. A kis gyülekezetet a Barcsay-udvar alkalmazottai, és a település néhány magyar lakója alkotta. 1754-ben csak parókiája és temploma volt, noha a település központjában a „Piaczon”: „Vagyon ezen hellységben a Reformata Ecclesiának egy Parochiális fundussa, a falu közepin, Dresmány nevezetü kis patak mellett, melly az Piacz nevezetü hellyre, és az itt lévö, s most renováltatott Reformatum Templomra rug véggel”. Az egyháznak jövedelme nem volt: „Semmi féle bonumi az ide valo Reformata Ecclesiának, mellyek ezen Utrumokban specificaltatnak nintsének, se hogy lettek volna, nem tudjuk, s nem is hallottuk.” de Barcsay Ábrahám és Barcsay Péter is támogatták. Lakossága akkor már többnyire román nemzetiségű volt. Német eredetű helynevei inkább csak a templom szomszédságát jelölik: Dresmán patakja, Piacz helly.

Csóra másik személyisége a katolizált, felvilágosult, Barcsay Ábrahám (Piski, 1742. február 2. - Csóra, 1806. március 3.) magyar királyi testőr, a klasszicista költészet nagy alakja, aki a magyar testőrírók közé tartozott. Hatvannégy évig élt. A nagyenyedi híres kollégium kiváló növendéke volt. Katona szeretett volna lenni, de megyéje testőrnek küldte. Így került húszéves korában a bécsi udvarba. Ott a szó művésze lett. Közel állt a francia felvilágosodás észköltészetéhez, amely racionalista világnézetet vallotta. Vallási problémái nem voltak, de karrierje miatt katolizált. Ennek ellenére támogatta az ősei által alapított kis református egyházközséget. Valójában, mint a felvilágosult tudósok közül számosan, ő is vallás nélküli deista, aki a természetben ismerte fel az istenit. 1794-ben a negyvennyolc éves Barcsay nyugdíjaztatta magát. Ezredesi rangban vált meg a katonaságtól. Hazament jobbágyfalujába. Csórán élte családi életének utolsó éveit, – fogalmazása szerint – szeretett „árnyékban zöldellni.” 1806. március 5-én is éppen másnapi vadászatára készült, így is pihent le. Reggel holtan találták az ágyában. Kívánsága szerint nem a temetőben temették el, hanem a dombon levő kedvenc almafájának árnyékába. A feleségének emelt, ma ortodox-szá átalakított mauzóleum a magyar jelenlét utolsó és nehezen felismerhető csórai emléke.