Boroskrakkó

Cricău, Krakkau
 

Az Érchegység Aranyos-melléki hegysorához tartozó Torockó-hegység délkeleti oldalában, a Hegyalja dombvidékén, a Krakkói-patak mellett fekszik Boroskrakkó (Cricău, Krakkau) falu. Boroskrakkó, Borosbocsárdhoz és Magyarigenhez hasonlóan, az egykori Kecskés királyi vár alatt terül el. Dombvidéki, völgytalpi, halmazjellegű település, lakossága ma valamivel ezer fő felett van. Közülük 2011-ben csak 2 személy magyar nemzetiségű és református. A település 1206-ban Karako, 1291-ben Krakow, 1334-ben Crakow néven jelenik meg az oklevelekben. Neve szláv eredetű: „krikov” zajos települést jelent. Magyarigenhez hasonlóan 1206-ban II. András király telepítette be az elsőként Boroskrakkóba érkezett erdélyi szászokat, akiknek szerepe lehetett a gyulafehérvári székesegyház építésében. 1291-ben egy „Syfrid de Cracow carpentarius” nevű krakkói ács vezette a székesegyház tetőzetének helyreállítását. II. András 1206-os telepítési oklevelében a krakkóiakat, igenieket és romosziakat „primi hospites regni”-nek („a királyság első vendégeinek”) nevezi. Kivonta őket az erdélyi vajda jogszolgáltatása alól, és saját ítélőszéket állíthattak fel. Mentesültek minden adó alól, amely szőlőiket vagy állataikat sújthatta volna. Nem kellett teljesíteni határőriző kötelezettségüket, és csak a király hívhatta őket hadba.

1225-ben II. András a vámok alól is fölmentette őket. A szászok magyarok által lakott településekre érkeztek, hiszen adománylevelükben, de a későbbi határfelmérésekben is szerepelt az Akasztó-domb, amely Boroskrakkó, Borosbocsárd, illetve Magyarigen közötti, közösen használt akasztóhelyet jelölte. Megélhetésük alapját a szőlőművelés és bortermelés képezte. A vidék, Erdély Hegyalja néven, máig az egyik legfontosabb erdélyi borvidék, amelyben Krakkó bortermelése kiemelkedően fontos volt. Az, hogy az Árpád-házi királyok borkereskedelmi adómentességet adtak a szászoknak, Hegyaljánál nagyobb régióra kiterjedő, kínálatra-keresletre utalt. IV. Béla 1238-ban engedélyezte nekik, hogy bíráikat saját maguk válasszák, de elrendelte, hogy külső személyekkel vagy hatóságokkal folytatott vitáikban a vajda, és nem az alvajda, ítélkezhessen. Ugyanakkor kötelezte őket arra, hogy két sátorral és négy felfegyverzett katonával álljanak a király rendelkezésére, ha az hadba hívja őket. 1289-ben a Gyógyi (Diódi) családdal kerülnek konfliktusba Gyomord (Marosszentimre) birtoklása miatt. III. András (1290-1301) elődje szabadságleveleinek bemutatására hívta fel a krakkóiakat. 1334-ben 188 füstöt számoltak össze benne. Az abban a korban készített pápai tizedjegyzék kimutatása szerint a településnek körülbelül 799 katolikus lakosa lehetett. A krakkóiak és az igeniek féltették az eredeti dokumentumokat, és minden valószínűség szerint csak káptalani másolatokat mutattak be a királynak, aki nem erősítette meg kiváltságaikat. A trónharcokban a lázadó erdélyi vajda, Kán László (1294-1315) oldalára álltak, aki emiatt bőven kárpótolta a krakkói és igeni szászokat. Kán László vajda lázadásának idején a boroskrakkóiak az igeniekkel együtt gazdasági előnyeiket próbálták megerősíteni, azonban kevés nyoma van a korban előforduló szász etnikai szolidaritásnak (a szászvárosi főesperesség alá tartoztak). Mindez arra mutat, hogy a helyi magyarok már részben asszimilálták a betelepült szászokat, akiket Gyulafehérvár magyar etnikai blokkja elválasztott a valamivel később betelepedett szászsebesi szászoktól. Kán László az erdélyi katolikus püspökkel is szembekerült. A boroskrakkóiak így a vajda püspökellenes politikájának támogatói is lettek, amelynek során szembekerültek III. András királlyal is. Ezzel magyarázható az, hogy a király birtokaik igazolását kérte. Boroskrakkó Móric nevű papja Kán László mellett tanúskodott, mint a vajdai udvar pontos ismerője. Ennek alapján állíthatjuk, hogy a vajdai udvar belső embere lehetett. Kán László ugyanakkor a szomszédos erődítmény Kecskekő várának is ura volt, amely a környező falvak önállóságát épp a támogatásától tehette függővé.