Verespatak
Fotógaléria
(Összesen 33 kép. Kattintson bármelyik képre a galéria megtekintéséhez)
Roşia Montană, Goldbach
Az erdélyi aranybányákat az Érchegységben már a római korban, Traianus alatt művelni kezdték. A bányászat egyik fő helye Alburnus Maior (Verespatak) volt, hol az ókori aknák bányajárataiban,1786 – 1855 között25 római, egymáshoz kapcsolt hárs fatáblákon viasztriptichonra akadtak. Mind magánjogi okiratok, többnyire adás-vételi szerződések. Az egyiken Verespatakot, Alburnus Maiort a pirusták falujának nevezi. A pirusták Dalmáciából, mint híres bányászok, kerültek Daciába. A legrégibb viasztábla Kr. u. 131-ből származik, a legkésőbbi pedig Kr. u. 167-ből. A római bányaigazgatás székhelye Ampelum (Zalatna) volt s nyilván ennek köszönhette, hogy Septimius Severustól megkapta a városi jogot. A bányákat egy nemesi származású bányaigazgató (procurator Augusti aurariarum) vezette. A római kori bányászat miatt a verespataki aranybányák a legrégebbi bányáknak számítanak Európában. A rómaiak 2000 éves labirintusszerű bányafolyosó rendszere a mai napig fennmaradt és látogatható. A Bányamúzeumba 150 lépcsőfok vezet le, a felszínen az aranyfeldolgozás eszközeiből kiállítás látható.
A római korhoz hasonlóan a bányászat volt az, ami a település életét a későbbiekben is meghatározta, szoros összefüggésben Abrudbánya történetével. Középkori templomról nincs adatunk, de bizonyára létezhetett a településen a lelki élet gyakorlására szolgáló épület. A reformáció korában az erős abrudbányai unitárius egyházközség mellett 1568-ban Verespatakon is erős unitárius közösség létezett. Ez az adat középkori katolikus jelenlétre utal. A XVIII. századtól főleg sváb bányászokat telepítenek Verespatakra, akik részére 1757-ben szerveztek katolikus egyházközséget. A gazdag és híveiben is gyarapodó katolikusok 1763-ban elszakadtak Abrudbányától és önálló plébánost kaptak. Ezzel egyidőben református bányászok is kerülhettek a településre, ám számuk csak a XIX. század közepére érte el azt az arányt, amely megengedhette, sőt szükségessé tette a templomépítést. Addig Abrudbánya, mint anyaegyházközség látta el az 1840-ben létesült Verespatak leányegyház gondozását. 1846-ban, még Benkő András lelkészsége alatt, Szabó István abrudbányai gondnok kezdeményezésére felmerült az a gondolat, hogy Verespatakon is anyaegyházat létesítsenek, és annak lelkészét az anyaegyház fizesse, ha a verespataki hívek saját költségükön a templomot felépítik. A jelenleg is álló verespataki református templom, ennek az ötletnek megvalósításaként 1847-ben épült. Újonnan épült templomként kellett átvészelnie az 1849-ben zajlott polgárháború tragikus napjait. Az építésre a legfőbb adományokat a néhai Ebergenyi Sándor a templomhely beszerzésére 80 aranyat, Ebergenyi Mózes 50, Ebergenyi Zsuzsánna 25, Ebergenyi József 50, özv. Ebergenyi Jánosné Szabó Klára 50, Riedel Józsefné Ebergenyi Terézia 25, Vinkler Jánosné Pásztori Krisztina 12 kir. aranyat adtak. Ezen kívül jelentékeny adományaikkal hozzájárultak még „Abrudbánya és Verespatak lelkes értelmisége és polgárai is, akiknek nevét a hagyomány nem örökítette meg”. Tehát 1847-től a reformátusoknak is van templomuk, amelyet az 1848-1849-es évek rombolásai után csak 1888-ban szenteltek fel.
A templom – felépítése utáni – használatát az erdélyi polgárháború eseményei gátolták. Az események Verespatakon is több száz magyar áldozatot követeltek. A templom leégett, híveinek nagy része elpusztult. A forradalom utáni években az egyházközség saját erejéből próbált fennmaradni, de nem mindig eredményesen. A 1870-es évekig az abrudbányai Basa István járt ki Verespatakra, az akkor alig 32 lelkes gyülekezetbe, majd amikor Molnár Albertet Abrudbányára megválasztották, és az egyházközség a templom alapba gyűjteni kezdett, akkor Verespatak is követelte anyásítását. A püspöki látogatás előtt két évvel Verespatak presbitériuma levélben fordult Szász Domokos püspökhöz támogatás végett. A levél érdekessége, hogy néhány utalást tesz a régi időkre: „Esmeretes tény főtiszteletű Püspökséged előtt, hogy Abrudbánya városa Verespatakkal együtt századokon keresztül kiváltságolt helyzettel egészen 1848-ig egy municipiumot képezett. Ezen hossz idő közben fejlődött ki azzá, hogy a reformált hívek szaporodtával, az Abrudbányai anyja egyházat […] Apafy Mihály bő dotátiókkal látta el és jövőjét hosszú időre biztosította, melynek következése lett egy virágzó egyház keletkezése, honnét kiköltözés, bevándorlások és telepesek szaporodtával, Verespatakon is annyira megszaporodott a református hívek száma, hogy már 1840. év körül fiókegyház létesült, azon szerencsés körülmények között, hogy egyik legbuzgóbb elődünk, néhai Székely Borbára Sámuel saját költségén két harangot hozatott és az isteni tisztelet tartását házánál eszközölték, minden ünnepélyesebb alkalommal az abrudbányai egyház akkori lelkésze buzgó vezetése mellett.” A romos, elpusztított templom 1854-ig üresen állt. A megfogyatkozott számú hívek azonban teljesítették egyházi kötelességeiket.Közadakozás útján a templom belsejétfelszerelték, és míg az unitáriusok újjáépítették templomukat, felváltva tartottak istentiszteletet benne. Az alternatív istentisztelet-tartás az 1870-es évekig működött, amikor a lélekszám csak 34-re nőtt. A pénzhiány súlyosbította az egyház életét, amelynek jövedelmei az abrudbányai templomépítést voltak hivatottak szolgálni. A templombelső felszerelései elrothadtak, fedélzete romlásnak indult, és veszélyezettsége miatt évekig pusztán állott.Az 1880-as évek derekán az akkori főszolgabíró és egyházi gondnok, Damó Vilmos közadakozás és más segélyforrások igénybevételével, a templomot „újból restauráltatta és fölszereltette...” A hegyvidéki egyházak munkálatainak haladását maga Szász Domokos püspök is meg szerette volna látogatni. Elérkezett az 1888-as esztendő, amikor a főlelkész bejárta a környéket.