Magyarigen

Ighiu, Grabendorf-Crapundorf

A település Gyulafehérvártól északra, a Maros nyugati partján található. Szomszédságában van Sárd (2 km), és a hegyaljai úton haladva Borosbocsárd és Boroskrakkó. Hegyalja központi települését egykor a fejedelmi Erdély Versailles-ének is szokták nevezni. A Gyulafehérvári Református Egyházmegyét virágkorában Magyarigeni Egyházmegyének nevezték. Magyarigen Rákosi Viktor 1903-ban megjelent Elnémult harangok című regénye révén vált a kollektív nemzeti emlékezet építőkövévé. Ezt a lehangoló képet élesítette tovább Finna Béla az 1937-ben megjelent Barangolások a mindegyre jobban elhalkuló harangok hazájában művével. A település neve mára már inkább csak Bod Péter tudós tevékenységével kapcsolatosan merül fel, de a címben szereplő „néma harangok” megtestesítőjeként az erdélyi magyarság szenvedéstörténetének, a népességfogyásnak szimbólumává vált. Nevének legendáriumát Finna Béla rögzítette, bár Benkő József – Bod Péter nyomán – Hungaricus Hyginus, azaz Szent Hyginus nevéből eredeztette nevét. 

A település 1209-ben jelentkezik először a középkori oklevelekben Crapundorph (Grabendorf) néven, majd 1225-ben Crapundorf, 1266-ban Yhuen, Ygun, 1299-ben Iguen, 1313-ban és 1347-ben Igen, 1366-ban Ungarice Igen, Saxonice Krappundorf formában. A gazdag, jó termőföldű Hegyalja természeti környezetének szépségével és gazdagságával II. András király telepítéspolitikájának figyelmébe került. Első telepesekként (primi hospites regni) Magyarigen (Grabendorf/Krapundorf), Boroskrakkó (Karakó/Krakau) és a Szászváros melletti Romoszba telepítettek szászokat, akik – fejlett gazdálkodásmódjukkal, kézművességükkel, és kereskedelmükkel – fellendítették Hegyalja társadalmi életét. II. András 1206. évi oklevele a legelső telepeseknek nevezte az igeni szászokat, akik már a diploma kiállítása előtt érkeztek. Egyes vélemények szerint betelepítésük, a velük elkezdődő „Zug nach dem Osten” összefüggött a fehérvári székesegyház építésével, mivel annak kőanyaga a magyarigeni kőbányából származott, és az igeniek között bányászokat és kőfaragókat is találunk. Emiatt már a XI. század is szóba jöhet a telepítés idejének meghatározásánál. Az itteni szászok „primi hospites regni”-ként számos kiváltságot kaptak II. András (Endre) királytól. Ezek egy része épp a környéken ma is honos szőlőműveléshez, illetve borkereskedelemhez kapcsolódott. 18 évvel az Andreanum kiállítása előtt az első szász telepeseknek kiadott privilégiumok a középkor folyamán a hegyaljai gazdaságot befolyásuk alatt tartották. Az itteni szászok földbért fizettek, katonáskodtak, viszont szabadon választották falusi elöljáróikat és papjaikat. 1225-ben a király elrendelte a boreladás utáni vámmentességet. 1238-ban IV. Béla idején a kiváltságok után azonban megjelentek a kötelezettségek is: falusi bírót választhattak, aki belső ügyeikben bíráskodási joggal bírt, noha  a külső ügyekben a vajda, és az alvajda döntött. Mentesek voltak a tizedfizetéstől, és a vajda elszállásolására sem voltak kötelezhetőek. A királyt azonban tisztességgel vendégül kellett látniuk, seregébe négy, jól vértezett harcost voltak kötelesek küldeni. 

A hospes jogokkal rendelkező, és birtokaiban ismételten megerősített Magyarigen, mint királyi adományokat élvező közösség, szabad királyi településként a közelben levő Kecskés (Kecskekő) várához volt közel. Boroskrakkóhoz hasonlóan településpolitikáját Kán László korában ez a vajdai honorhoz tartozó vár határozta meg. A XIV. században az erdélyi vajda, Kán László szövetségeseként megnyerte Zalatna és Abrudbánya aranybányáinak használati jogát, majd a katolikus Püspökség és Káptalan birtokait is: Vajasdot és Sárdot. A pápai tizedjegyzék alapján 1332-1337 között Magyarigennek 257 füstje, háztartása volt, amely a számítások szerint 850 lakost jelenthetett. 1366 – 1367 között Magyarigen a Kecskekő várának fenhatósága alatt volt. Ickovits Emma szerint a szászok asszimilációja azzal magyarázható, hogy a honfoglalás után a Gyulák törzse a X. századdal kezdődően tulajdonba vette az inkább szlávok által lakott Hegyalját (például a nevében is szláv Krakkót) és ezzel megfogalmazta igényét a belakott területre, amely magyarázat az Igen (=Igény) előnévre, és arra is, hogy a szász megnevezés mellett folyamatosan találkozunk ezzel a magyar névformával is. Hegyalja szász társadalma – asszimilációja miatt – a középkor végén már alig volt felismerhető. A településen a XVI. század vége fele már többségében magyarok éltek. A XIV. század folytán a településen társadalmi regresszió következett be, mivel a jobbágysorba jutott egykori hospesek hűbérura a gyulafehérvári püspök lett. Mivel a társadalmi státusukban beállott változás és a köztük levő Gyulafehérvár elszakította őket a Szász Universitastól, a helyi magyar lakosság a XV. század folyamán sokkal könnyebben asszimilálta az egykori hospeseket. Ennek a folyamatnak jele az is, hogy 1337-ben inkább a magyar Igun formában említik a települést. 1366-ban az Ungarice Igen (Magyarigen) elnevezés mellett megjelent a Saxonice Krapundorf (vagy Grabendorf – gödörben, völgyben, sírban fekvő falu), amely a két etnikum együttéléséről is tanúskodik.