A XIX. század

A XIX. század végének egyházmegyei élete az újrakezdésről szólt. Ezt csak az 1848-1849/ben lezajlott hegyaljai polgárháború okozta következmények felszámolásával lehetett csak megszervezni, amelyek azonban a református demográfiai visszaesésen már nem tudtak változtatni. Nem véletlen tehát, hogy az 1850-ben induló esperesi jelentések az eltűnt, előkerült és megmaradt szentedényekről - levéltári anyagokról sűrűn értekeznek. Az évkönyvekben folyamatosan ez olvasható a Gyulafehérvári Egyházmegye ismertetésénél: „sokat szenvedett a forradalomban”. Elekes Károly maga is tragikusnak látta a helyzetet: „Borberek, Sárd, Borosbocsárd, Krakkó, Benedek, Zalathna, Abrudbánya, mindenik egy kőrom, tűz és duló kezek romja, templom, iskola pailak feldulva s egynémelyike földig lerontva, Magyar-Igenben tűz általi pusztulás ugyan nem volt, de minden egyházi épületek, u.m. templom, az abbani orgona iskolák, papilakok, feldúlattak. A papok, iskolatanítók, névszerint Sárdon, Abrudbányán, Zalathnán, Borosbocsárdon és Benedeken legyilkoltattak. M.-Igenben csak az iskolatanítókat érte ezen veszély, papjok Fehérvárra menekült, az egész egyházmegye oly kinéptelenedett volt, hogy reményt sem lehetett venni afelől, hogy itt valaha magyar s főleg ref. hitű vallásos élet lehessen. 1849 végével kezdettek és pedig előbb csak az özvegy nők feldúlt, kirabolt és égett lakóházaikhoz költözni, később a gyilkolástól megmenekült férfiak is, de csupán azok, kik még ily szánandó menhelyre sem találtak. Az egyházmegyének csak két papja volt, és ezek most az abrudbányai, zalathnai, majd hegyaljai helységekbe visszaköltözötteknek szólótták az evangélium vigasztalását, mire mindenütt oly erős szükség volt.”

A pusztítások és tömeggyilkosságok következményei három dologban nyilvánultak meg: egyik oka az volt, hogy a hegyaljai egykori virágzó egyházközösségekből néhányat desolata-nak kellett nyilvánítani (Borosbocsárd megszűnt, Boroskrakkó- Magyarigenhez tartozó desolata, Sárd- Gyulafehérvárhoz tartozó desolata, Maroszentimre desolata Vajasdhoz, Diód desolata Tövishez, Borosbenedeken lévita lelkész vállalt szolgálatot. Idővel anyaegyházközségekké lettek: Boroskrakkó 1858-ban, Borosbenedek 1860-ban, Marosszentimre társegyházközség 1861-ben, Sárd 1868-ban), másrészt több lelkészfeleség és gyermek, özvegy, illetve árva lett. Harmadsorban a gyülekezetek szociális képe megváltozott, inkább özvegyekből álltak az elnőiesedett közösségek (Magyarigenben, Sárdon, Boroskrakkóban, Benedeken). Ennek a folyamatnak hosszú távon káros szociális, demográfiai és gazdasági hatásai voltak az egyházra nézve. A desolata-k csak hosszú erőfeszítéssel lehettek leányegyházakká, kivételesen újból anyaegyházzá. A gyülekezetek szociális leterheltsége nőtt, és a család, mint a helyi társadalom közösségfenntartó sejtje alapvetően károsult. Az Egyházkerület közvetlenül az események után elhatározta, hogy: „A K-fehérvári egyházmegye forradalom elpusztult egyházait általában illetőleg, a mélt. Főegyházi tanács is jónak látja, hogy ahol csak lehet papi állomás, vagy ha az nem lehető, legalább mindenikben tanítói állomás állítassék helyre, s elvárja a közzsinat e célra munkálását.” Az 1848 őszén keletkezett demográfiai zuhanás miatt az egyházmegye az elpusztult egyházközségeket „ideiglenesen filialiter kezelt”-nek defineálta: Borosbocsárd, Boroskrakkót, Borosbenedeket, Diódót, Sárdot és Marosszentimrét. Ezek fölött: „a gondot és felügyeletet a vidéki zsinat tartja fenn […] fő feladatának tűzvén ki […] a bennük újból felépülni kellető vallásos élet felépíttésére.” A lelkészfenntartás terhei például azzal nőttek, hogy a Fiscus (Kincstár) lefoglalta Boroskrakkó, Borosbocsárd és Borosbenedek adójövedelmeit, amelyeket utólag vissza kellett perelni az államtól. Az 1876-ban sorra került püspöki vizitáció így látta a Gyulafehérvári Egyházmegyét: „A gyulafehérvári egyházmegye az 1848-ki forradalom alatt, kétségkívül legtöbbet szenvedett, ez volt a véres színpadja a felbőszített nép mészárlásainak, annyira, hogy érzékeny szívű ember, a ki most látja először a hajdanán virágzó és népes gyülekezeteket, nem állhat meg száraz szemekkel, midőn szemléli - nem annyira a romokat, amelyeket egy emberöltő sem volt képes helyreállítani, mint országrészünk ez áldott és mondhatni csaknem legkiesebb vidékén, számban megfogyatkozva és erőben megtört nemzetünket, hitfelekezetünket, kedves kötelességemnek ismerem azonban nyilvánítani, hogy a romok újból felépítéséhez, az elidegenedett egyházi fekvők visszaszerzésében, és az elpusztult egyházközségek helyreállításában, az én tudomásom szerint, kiváló érdeme van az illető tekintetes esperesnek atyánkfiának, közjegyző Elekes Károly hivataltársamnak, s ha nagy munkája még nincs teljesen bevégezve, ez nem csak az ő jóakaratán és buzgó munkásságán múlt, amely mindenesetre méltányló elismerésre érdemes.” Az egyházmegye akkori esperesét, második egyházmegyei alapítónak tartotta már kora, akit csak halála miatt nem választhattak meg püspökké.