A XIX. század
Elekes Károly (1813, Árapatak-1878, febr. 15), akinek tevékenységét életrajzírója „crescit sub pondere palma”-nak jellemzett, 1878-ban bekövetkezett halála miatt nem tudta munkáját befejezni, ahogy mindeddig az utókor sem. Az új espereshelyettes a magyarigeni Elekes György elődjét méltán tekintette „boldog emlékezetűnek.” A XIX. század végén és a XX. század elején 1848 őszének emléke még elevenen élt Hegyalja polgáraiban, ahogy ezt Balogh József Emlékirata is bizonyítja: „Szülőfalum Alsó-fehér megyében, Gyulafehérvártól nyugatra fekszik, járási székhely, főszolgabíróság, csendőrség, posta és állami elemi iskola szolgálja az állami adminisztrációt és a kultúrát. Jómódú nagyközség. Ha Gyulafehérvár felől, Sárdon keresztül – (mely már gyerekkoromban M. Igennel majdnem összeépült) átjövünk a patak hídján, jobbra találjuk a katolikus templomot a körülötte elterülő katolikus temetővel. Mellette volt a csendőrség épülete, tágas udvarház volt valamikor. Ennek kertjében közös sírba temették el azt a 76 magyar családot, akiket Avram Janku hordái 1849. októberében álnok hitszegéssel felkoncoltak. A zalatnai vérengzés után Magyarigenre került sor. A váratlan támadásra a magyar családok zöme, a híres református templomba menekült, mely vastag várfallal volt körülvéve. Ez egy időre a magyar lakosságnak biztos menedéket nyújtott. A támadók szabad elvonulást és bántatlanságot ígértek. De amint a vastag várkaput kinyitották, aljas hitszegéssel az elvonulókat lefegyverezték és a csendőrség – akkor még magyar udvarház volt – pincéjében zsúfolták össze. Innen egyenként engedték ki a foglyokat és kaszával, és fejszével ölték le a szerencsétleneket. Amikor pedig a pincében levők rájöttek, hogy mi történik, a pincét nem akarták elhagyni. Erre a pince ablakain égő szalmával füstölték ki a foglyokat, és állati kegyetlenséggel mészárolták le a felnőtteket éppúgy, mint a gyerekeket. Itt közös sírba temették el tragikus véget ért elődeinket. Egyetlen ember maradt életben, aki éjjel magához térve elmenekült. Fia, Szabó Ferenc több mint három évtizeden át, mint ispán, családunk szolgálatában állt. Apja jóval előbb elhunyt, de „Firi” bácsi sokszor mesélt e tragikus napok szomorú emlékéről. De lesújtó emlék ez számunkra, mert a császári sereg Gyulafehérvár-i parancsnoksága éppúgy, mint a Nagyszeben-i, nem csak ölbe tett kezekkel nézte Zalatna, Magyarigen, Abrudbánya és a többi falvak védtelen magyar lakosságának kiirtását.”
1883. október 20-án Tókos Sándor vajasdi lelkész – esperes, segélykérési levelében már lemérhette a forradalmak következményeit, hiszen felkiáltójelszerűen: „nemzetiségileg vagy felekezetileg veszélyeztetett ekklézsiák”-ról írt. A demográfiai mélypont következményeinek keserű egyházi megélése derült ki szavaiból. A XX. század elején ezt a súlyosnak látszó demográfiai helyzetet orvosolták az egyházmegyei határok átalakításai.