Egy új országban (1918-1948)

A hegyaljai  XX. századelejére kritikusnak nevezhető demográfiai fogyás eredménye volt az, hogy 1902. november 10-én, az Egyházkerületi Közgyűlés elhatározta, hogy a Gyulafehérvári Református Egyházmegyéhez, odacsatol az addig Nagyszebeni Református Egyházmegyébe beosztott, de területileg Alsó Fehér vármegyéhez tartozó református egyházközségeket: Balázsfalvát, Búzás-Bocsárdot, Kis-Enyedet, Mikeszászát és Magyarkapudot. Ezzel az a pillanatnyilag növekvő összlélekszám, de az egyházmegyei feladatok is megsokasodtak. Nem szűntek meg azonban a szórványosodás folyamatai, hiszen 1913-ban minden erőfeszítés ellenére az apadó lélekszámú Borbereknek és Borosbenedeknek már nem volt önálló lelkésze. Mégis a polgárosodó települések, mint például Gyulafehérvár, káplántartási jogot kaptak, azért, hogy a borbándi, marosportuszi, alsóváradjai: „a fiókegyház és a szórványok”, istentiszteleteit megoldja, valamint a törvényszék, börtönpasztoráció és a nagyobb katonai alakulatok reformátusainak lelkigondozását is sikerrel végezhesse.

A XX. század elejének hangos magyar politikai csatározásai nem jutottak el Hegyaljáig. Az állami hatóságok támogatását is élvező hegyaljai magyar közösségek a román memzetiségi mozgalmak hatókörébe kerültek, így a politikai választások alkalmával a települések nemzetiségi csatározások színterévé váltak (pld. Alvincen a románság meghatározó politikai személyisége Iuliu Maniu volt a képviselőjelölt). Az első Világháború kitörése nem csak a templomharangok elvesztésének idejét jelentette, hanem a háborús költségek következtében megnyomorodott a hegyaljai egyházi élet is. A magyarság számára vesztes háború, majd az ezt követő békekötések azok, amelyek meghatározó hatással voltak a hegyaljai magyarság gazdasági - lelki életére is. 1918 májusában az első világháború veszteségeit szemügyre véve, Nagy Károly püspök még „lassú, de eredményes konszolidációt” látott a Gyulafehérvári Egyházmegyében. Három évre rá, Trianon után, a „békebeli” hangulat szertefoszlott. 1918 után három évig nem gyűlt össze a kerületi közgyűlés.

1918 után a Gyulafehérvári Református Egyházmegye lakossága a Magyarországra történő kényszerű „repatriálások” miatt rohamosan kezdett népességéből veszíteni, amelyet kiegészített a nagyfokú halandóság-kiöregedés és a vegyesházasságok-kitérések káros demográfiai következményei. A vesztes háború kárvallottja lett sok olyan gyülekezet, amelyet a többségi lakosság az „évezredes elnyomás” okozójával azonosított. A Gyulafehérvári Református Egyházmegye híveinek fogyása miatt, 1922. július 15-17 között az Egyházkerületi Közgyűlés 67-ik napirendi pontjában foglalkozott az egyházmegyék kikerekítésének kérdésével. Ebben annak az állami igénynek kellett megfelelnie, hogy Egyházmegyénként 20 egyházközség szükségeltetett az egyházmegyei tevékenységhez. Ennek következményeképp a Gyulafehérvári Egyházmegyét újból kiegészítették a Küküllői Református Egyházmegyéből, Magyarbénye és Bethlenszentmiklós egyházközségekkel.

1918 után a Gyulafehérvártól távolabb helyezkedő egyházközségek kezdtek mindinkább rászolgálni a desolata jelzőre. A hegyaljai, érchegységi és Székás (Székes) völgyi szórványvidéken az „őszirózsás” forradalom pregnánsan református és magyarellenes volt. Vingárd 1928 áprilisában már csak egy repedt falú templommal, kidűlőfélben levő istállóval rendelkezett, ahol: „a padokat az 1918 évi forradalomban megrongálták” és a levéltár „teljes megsemmisítése és rongálása” mellett a „a parókia vízcsatornáit 1918-ban lelopták”. Az események Hegyalja többi településén is folytatódtak: „Magyarigenben 3-4-ikre éjjel kezdődött a fosztogatás. Ezen éjszaka a „Hangya” fogyasztási szövetkezetet feltörték, teljesen kirabolták. Kifosztották Klein Gyula járási számvevő lakását s mintegy 50 hordó borát ellopták, megitták és kieresztették. A római katolikus papilakás tőszomszédságában levő Tuss Miklós gazdatiszt lakását is fosztogatni kezdték. November 4-én félreverték a görög-katolikus templom harangját s ez jeladás volt az általános rablásra. A tehetősebb magyar családok mindenüket hátrahagyva eszeveszetten menekültek, mert féltek s jogosan, hisz fenyegették, hogy az 1848-as öldöklés ismétlődni fog […] A rablás többnyire délután , románokból szervezett gárda rettenetes puskatűzével-mely úgy látszik jeladás volt- kezdődött. A puskagolyók jégesőként hullottak a plébánia épület pléh fedelére. […] Csuka Domokos [sz. m. polgármester, ref. presbiter] lakásának nyári konyhája és az istálló is leégett […] annyira megrémítették az itthon maradt kevés számú magyar és zsidó lakosságot, hogy a két hét alatt házuk és ajtók mellett éjjel nappal virrasztani kellett félve a kirablástól s meggyilkolástól is. […] Magyarigenben és a szomszédos Sárdon a rablás és fosztogatás a forradalom kitörésével azonnal megkezdődött.” Sárdon a nemesi udvarházak pincéin és épületein próbálták megvalósítani „a forradalmat”, amelyet a gyulafehérvári Román Nemzeti Gárda csak nagy erőfeszítések során tudott lecsillapítani. Így kerülhetett sor a Szöllősi, Teleki és Bornemissza udvarházak tönkretételére. A sárdi parókia leégése után a megfélemlített tulajdonosok külön román járőrözést kértek. Az események sodrásában Zalatna reformátussága is veszélybe került. A háború után valójában teljesen új társadalmi és politikai körülmények között tevékenykedő egyházmegyét kellett működtetni, amelynek helyi intézményei mozdulatlanságba merevedtek, vagy megszűntek. Az asszimiláció miatt a felekezeti iskolák kötelező felállítása jelentette az első próbálkozást arra, hogy a lassan kimúló szórványközösségeket utolsó percben megmentsék. Ennek értelmében, 1924-ben a legkisebb gyülekezetek részesülhettek központi oktatási támogatásban: Abrudbánya, Alvinc, Boroskrakkó, Gyulafehérvár, Magyarkapud, Magyarbénye, Sárd, Tövis és Vajasd. Ebben a nehéz egyházmegyei munkában, 1927-től kezdve a bécsi döntésig, dr. Eőry István magyarigeni-kolozsvári jogász-földbirtokos vállalta a főgondnoki szerepet, akit gondnokként a fugadi báró, Bánffy Dániel segített. Az Eőry család az alpokalji Őrségből került Magyarigenbe már a XIX. században, amikor Eőry Tivadar (1874. október 10.-1881 szept. 20.) Sárdon birtokot szerzett.