Gyulafehérvár és környékének középkori egyházi adminisztrációja

A Gyulafehérvári Református Egyházmegye kialakulása a középkori előzményekre épült. Az előzmények megismerésének érdekében tekintjük tehát át a magyarság hegyaljai megtelepedését, jelezve az azt követő egyházi élet kiépülését és megszervezését. A Maros középső folyásvidékén a IX. századi dunai bolgár hódítók, szlávok majd különféle vándornépek régészeti nyomaira lehet bukkanni. Hegyalján, Erdély legtöbb szláv eredetű helynevét ismerhetjük fel (Krakkó, Jézer, Zalatna stb.), amely arra utal, hogy a honfoglalók népes szláv csoportokkal találkozhattak. Erdély − Hegyalja környékén ilyen viszonyokba lépett be a magyar honfoglalás. Erdély elsőként érkező magyar honfoglalói a Maros és Szamos bizonyos szakaszain telepedtek le, többek között Gyulafehérvár környékén is. Az ókori Apulum (Gyulafehérvár) légiók számára épített castrumának falai védhető, de legalábbis kijavítható állapotban maradtak fenn, amit főleg az államalapítás korában ki is használtak az itt gyökeret eresztett honfoglalók. A hegyaljai magyarok az Alföldet benépesítő magyar köznépi tömbbel a Maros-völgyi temetkezési leletekkel szoros kapcsolatot mutatnak.

A magyar betelepüléshez magyar köznépre, és a későbbiekben őket összetartó egyházi szervezetekre volt szükség. A X. századtól a magyarok Gyulafehérvár környéki temetkezési emlékei már ismertek (Alvinc, Borberek, Borosbenedek, Csáklya, Gyulafehérvár temetőinek köznépi leletanyaga). Gyulafehérvár, Borberek és Alvinc területén honfoglaláskori emlékek bizonyítják a települések ősiségét az Árpád-korban. Gyulafehérváron kívül nagyobb magyar települések a Maros jobbpartján, Borbereken, Alvincen, Benedeken, Csáklyán, Diódon, Nyírmezőn, Enyeden, Algyógyon, Sárdon, Vajasdon, Gáldon, Bélden, Fahídon, Regulustelkén, Igenben, Bocsárdon, Krakkón és Orbón jöttek létre. Boroskrakkó és Magyarigen települései, amikor a XII. században a szászság beköltözött, már magyarok által lakott területek voltak, bár erre bizonyítékként leginkább, a középkorban már beindult, szászok sorait alaposan rítkitó asszimiláció utal leginkább. A legtöbb hegyaljai település a patakok és a Maros mentén való földrajzi elhelyezéséből adódóan korai magyar településekre emlékeztet. Ezek közül Vajasd a királyi váruradalomhoz tartozó majorság lehetett, amely a hasonló nevű patak partján alakult ki. Bocsárd a királyi szőlőcsőszőkre, azaz bocsárokra emlékeztet, míg Marosszentimre István király fiának emlékét őrzi.

Egyházi szempontból a kisebb települések korai egyházközpontok köré csoportosultak, így a hagyomány szerint az 1009-ben alapított Gyulafehérvári Püspökség ellenőrizte a települések egyházait. Kristó Gyula szerint egy bizánci rítusú térítő püspökséget váltott fel Szent Mihály kultusza körül kiépülő latin szertartású püspökség. A püspökség első feltételezett püspöke Bööl (1009?-1046), de az oklevelek által igazolt előljáró neve Simon (1111-1113) volt. A püspökség korai székhelye Karácsonyi János egyháztörténész szerint előbbTasnád, majd Kolozsvár volt (1085-ig), csak ezután költözött át Gyulafehérvárra. A püspökség korai birtokait vizsgálva Kristó Gyula, Dobokában, de mindenképp Észak Erdélyben ismerte fel a korai erdélyi püspökség székhelyét. Véleménye szerint csak a XI. század utolsó negyedében jelent meg Gyulafehérváron a latin hitű püspöki székhely. Györffy György szerint, azonnal Gyula legyőzése után (1003), Szent István megalapította Gyulafehérvári püspökségét. Marton József ezt folyamatként látta megvalósulni: 1002 – 1008 között, Ajtony legyőzése után, amely 1009-ben zárult le, akkor – amikor az ostiai püspök pápai parancsra megerősítette az egyházmegyék határait. Az egyházközpont a főesperességek segítségével ellenőrízte egyházi közösségeit. A középkori archidiakonátus (főesperesség) volt az, amely Gyulafehérvár, tehát a püspöki székhely körüli területet ölelte fel, amelyben később kialakulnak a districtusoknak és decanatusoknak nevezett kisebb egyházi részegységek. 1085-1142 között négy újonnan kialakult belső erdélyi espereséggel: a tordaival, küküllőivel, fehérvárival és hunyadival kell számolnunk. Első adataink a Gyulafehérvári Főesperességről 1246-ből származnak, amikor IV. Béla (1206-1270) királyságának idején felsorolták az akkor már kialakult 13 Főesperességet. Ebben az 1333-1336 évi pápai tizedjegyzék szerint 152 plébánia működött.

Az egyházi élet megszervezésére létrejöttek a püspökség mellett működő székeskáptalanok. Bár a gyulafehérvári Káptalan létrejöttét Szent László korára keltezik az első működésére vonatkozó írásos adat 1213-ből való. A Káptalan és a Püspökség külön falu – tulajdonokkal rendelkezett. Tulajdonaikra új lakosságot is telepíthettek, ahogy ez a Káptalan 1291-ben kelt kéréséből kiderült, amelyben román lakosságot szándékozott telepíteni az Ompoly völgyébe. A középkori Erdélyben a gyulafehérvári püspök és székeskáptalan volt egyike a legnagyobb birtokosoknak. A székeskáptalan és püspökség jogi különállását vagyoni osztódás is követte, amely viszont nem volt mentes ütköző anyagi érdekektől. Erdélyben a Káptalan rendelkezett nagyobb (az Érchegységgel), bár értéktelenebb birtokkal, mint a Püspökség. A birtok egyházi tulajdonba kerülését gátolta az, hogy a fehérvári várbirtokokra a király hospeseket költöztetett, így: Igenbe, Boroskrakkóba, Borbándra, Alvincre és Borberekre. Sőt politikai és gazdasági hatalmát a Kecskekőn épült várral is nyomatékosította.

1 2 3

Készült a Szülőföld Alap támogatásával

Honlap kivitelezése Szabo Zsolt