A kommunizmus alatt (1948-1989)

Az Egyházmegye adminisztratív beosztását a kommunista hatóságok központilag próbálták ellenőrizni. Ennek lett áldozata a gyulafehérvári református esperesi tisztség és egyházmegye is, amely az esperességek összevonásával megszűnt. A kommunista hatalomátvétel után (1945-1948) a Gyulafehérvári Egyházmegye a megyét – rajonként is magába foglaló, Hunyad Régióhoz tartozott, így az egyházi központ Dévára, illetve az esperesi székhely miatt ideiglenesen Marosillyére került. Az újjászervezés valójában az egykori Gyulafehérvári Egyházmegye gyülekezeteit úgy olvasztotta a Hunyadi Egyházmegye kereteibe, hogy ezáltal megfelelhessen annak a szovjet típusú, rajonális-regionális beosztásnak, amit a kommunista Románia is készséggel alkalmazott. Erről a változásról Czira László espereshelyettes ismertette az Egyházmegyét, aki 109/1950. leiratában az 1950 decemberében tartott püspöki szék határozatairól a következőket írta: „Gyulafehérvári Egyházmegyénk a raionbeosztással kapcsolatos átszervezések során is megmarad megkisebbedett formában. Elcsatoltatnak tőlünk: Abrudbánya, Verespatak, Bethlenszentmiklós, Balázsfalva, Búzásbocsárd, Alsókarácsonyfalva, Tür, Magyarbénye, Szászsebes, Vingárd, Pókafalva és Kisenyed, hozzánkcsatoltatnak a szászvárosi raionból: Szászváros, Lózsád, Algyógy és Tordos. Átcsatolások a miniszteri jóváhagyás után lesznek jogerősek.” Az új Egyházmegye első közös gyűléséről a hunyadi esperes László Zoltán körlevele tudósított, aki az Igazgatótanács 1188/1951. döntése értelmében, 1951. április 19-én közös elnöki tanácsülésen „állapította meg”, és nem választatta az új tisztségviselőket. Gyulafehérvár, Czira László tövisi és Régeni István gyulafehérvári tanácstagokon kívül, dr. Gyulai József gyulafehérvári orvos világi főjegyzőt adta, a többi tag az új rendszer elvárásainak megfelelve: vasutas és földműves volt. Világi részről a korábban előkelő egyházi tisztségeket betöltő nemesség és földbirtokosság nemkívánatos lett, így lemondott vagy lemondatták, mint például a híres sárdi birtokost, a legifjabb ilyefalvi Szász József számadó gondnokot. A sárdi temetőben találjuk a volt gondnok szüleit, nagyszüleit: Illyefalvi Szász Pált (1823-1881), idős Szász József (1853. márc. 24. – 1921. szept. 11.) Alsó-Fehér és Maros-Torda vármegyék főispánjának és édesapja, ifj.Szász József (1883-1940) sírjait.

A korábban Gyulafehérvárhoz tartozó nagyobb egyházközségek: Abrudbánya, majd a később csatlakozott Balázsfalva, Bethlenszentmiklós a regionális beosztás miatt más szomszédos református egyházmegyék kötelékébe kerültek. Ezt követően, Hunyadhoz kapcsolták a Gyulafehérvári Egyházmegye még megmaradt közösségeit. A kommunista hatóságok érdeke az volt, hogy a történetiséget mellőzve az ellenőrzés elsődleges célját valósítsa meg. Erre az 1950. szeptember 5/6-án megjelentetett új adminisztrációs törvény adott alapot, amely 1968-as újrafelosztásig a korábbi megyerendszert eltörölte. Így került a Gyulafehérvári Egyházmegye az 1968-ig a Hunyadi Egyházmegyébe, amely földrajzilag a Déva központú Hunyad rajont is tökéletesen fedte. Az új Hunyadi Egyházmegye létrejöttéről, és a Gyulafehérvári Egyházmegye megszűnéséről, az 1951. április 23-án keltezett 118/1951. körlevél tudósított, amely Dévára, április 19-re tűzte ki az első közös lelkészértekezletet, és megállapította a Gyulafehérvári Egyházmegyéből átvett lelkészi és világi tisztségviselőket. A volt Gyulafehérvári Egyházmegyét, nem hivatalosan „Gyulafehérvári körzetnek” tekintették, amelynek határai a Hunyadi régió részét képező gyulafehérvári Rajont fedték. Egyházi szempontból ez a felosztás majdnem kezelhetetlen volt. Az erőszakos iparosítás miatt néhány gyülekezet tagsága kétszeresére nőtt (főleg a jelenlegi Hunyad megyében), de az esperes szerint: „A Hunyadi Egyházmegye nagykiterjedésű, szétszórtságában nehezen átfogható, helyenként szórványosodó, vagy teljesen elhaló, másutt nagy iramú fejlődésnek induló Egyházmegye, kielégítő számú és erejű munkás nélkül.” Az egyházmegye egyre nehezebben tudta ellátni lelkészekkel a növekvő számú leányegyházakat és filiákat.

A jóval későbbi adminisztratív változásokról az Egyházmegyei Tanács 1968. november 7-től, 1975. október 7-ig terjedő összefoglaló ismertetésben számolt be. Ennek alapján megállapítást nyert, hogy az 1968. március 1-jén életbelépett új közigazgatási törvény értelmében megalakult a megyeközi (románul: interjudeţean) Egyházmegye, amely: „Gyulafehérvár központtal, magában foglalja Fehér és Hunyad megye összes egyházközségeit.” Ebben az új egyházmegyében azonban valójában megtörtént a három egykori református egyházmegye egyesítése: a Hunyadi, Nagyenyedi és Gyulafehérvári Egyházmegyéé. Esperesi hivatala Marosillyén, majd Szászvároson volt, ahol Bedő Béla lelkész-esperes szolgált. Ennek az új beosztásnak szorításában tűnt el fizikailag is, a hajdani Gyulafehérvári Református Egyházmegye legtöbb egykori egyházközsége, és maradt meg az érzékelhetően bipoláris, Enyed-Déva (Szászváros) felosztás, igaz Gyulafehérváron kiképzett esperesi központtal. Az egyházmegyék összevonása nem csak annak az állami igénynek felelt meg, hogy az Egyház ellenőrizhető legyen, hanem az ideológiai beőrlés is kezdetét vette. Az 1960./93. értekezleti meghívó arról értesítette a lelkészeket, hogy „össze kell gyűlnünk az újonnan megválasztott és állami megerősítést nyert egyházmegyei elöljárók eskütételére és hivatalba iktatására.” Az állami beleegyezés, valójában beleszólás tényét a sztahanovista lelkületű, „időszerűnek” nevezett előadás címe is tartalmazta, amelyet Sikó Gergely lelkipásztor ismertetett: „A nyári mezőgazdasági munkák és a felekezetközi kapcsolatok” címmel. Az újdonsült, sztálini kommunizmus kénye-kedve szerint módosította az egyház liturgikai megkötöttségeit, amikor a vasárnapra eső május elsején, reggel 8-kor kellett az istentiszteletet tartani (1948.), Húsvét harmadnapján 9-kor az istentiszteletet, vetés miatt be kellett fejezni, valamint a kolorádóbogár elleni harcot szószéken is meg kellett vívni. Sőt az ortodox pátriárka Iustinián, 1953. március 7-én kelt leiratát a halott Sztálinért való harangozás tekintetében, V. Negrea ortodox esperes a Polgármesteri Hivatalon át azzal adta át a magyarigeni református lelkipásztornak, hogy a lelkész 1953. március 8-án, kötelezően méltassa a templomban Sztálin személyiségét. Világos jelzés volt ez arra nézve is, hogy az egyházak fölötti ellenőrzést elsősorban az állam gyakorolta.