Reformáció

Gyulafehérvár környéke természetes színhelye volt a XVI. században kibontakozó erdélyi reformációnak. Wittenberg üzenetének erdélyi visszhangjait, még egy szász nyelvi emlékekre apelláló, de már magyar öntudatú társadalomból származó peregrinusréteg alakította. Hazatérve az etnikai metamorfózis közben kellett biblikus üzenetüket megfogalmazni. A reformáció korában érzékelhető hegyaljai pozitív előjelű társadalmi fejlődés már nem annyira a szászokat, hanem főleg a magyarokat és az elmagyarosodott szászokat érintette.

Mivel Gyulafehérvár az erdélyi reformáció egyik aktív központja volt, nem egyszerű szétválasztani a Gyulafehérvári Református Egyházmegye kialakulásának történetét az erdélyi reformáció általános történetétől. Történetírói szempontból épp ennek a nehézségnek volt szenvedő alanya az a vállalkozás, amely az 1850 utáni református Névkönyvek hasábjain jelentette meg a református egyházmegyei és gyülekezeti történeteket. A Gyulafehérvári Református Egyházmegye XIX. századi története azonban, bőséges politikatörténeti felvezetés mellett, és református népességmozgási-személyzeti adatok ismertetésével, kiegészítette a korábban hiányos helytörténeti adatsorainkat. A Gyulafehérvári Református Egyházmegye történetének megírására az egykori gyulafehérvári lelkész-esperes, Elekes Károly (†1878), egykori bécsi peregrinus, gyulafehérvári lelkész és egyházkerületi főjegyző vállalkozott, akinek fáradozása nyilván jelezte, hogy az erdélyi reformáció kezdete, első politikai-vallási szakasza elválaszthatatlanul összeforrt a város és a környék településeinek történetével.

Elekes Károly leírásában a Gyulafehérvári Református Egyházmegye története majdnem elválaszthatatlanul azonosult az önálló Erdélyi Fejedelemség és reformáció bonyolult eseménysorozatával. Ilyen értelemben a Gyulafehérvári Református Egyházmegye kialakulása szoros, majdnem elválaszthatatlan kapcsolatban állt a Mohács utáni Erdély – a „romon nőtt virág” történetével. A tény az, hogy a Relatoria jelzése szerint is, a fejedelmi hatalom megszilárdulása jelentette egyben a Gyulafehérvár környéki magyar települések gazdasági-társadalmi-egyházi helyzetének rendezését is, amely a XVIII. században bekövetkezett Habsburg berendezkedés ellenére is biztos anyagi hátteret jelentett a protestáns Hegyaljának.

A Reformáció korai szakaszában az erdélyi római - katolikus Káptalan tagjainak protestáns opciója, és reformációban való aktív részvétele, valamint a katolikus püspöki-egyházi vagyonok szekularizációja (1556) jelentette azt a kiindulópontot, amelynek során a fejedelmi városban de a város körül is, rendre olyan református közösségek alakulnak ki, amelyek az egyre izmosodó fejedelmi adminisztráció szempontjából, politikailag megbízható, felhasználható és életerős közösségeket jelentettek.

A Káptalan körüli események valóban jelezték azokat a változásokat, amelyek a későbbiekben az intézmény széteséséhez vezettek. 1543-ban Johann Honterus, Reformatio ecclesiae Coronensis műve körül Martinuzzi kérésére egy vallási disputát rendeznek, amelyre Honterus helyett Matthias Glatz lelkész érkezett a reformátor Apologia reformationis vitairatával. Martinuzzi Fráter György a Káptalan előtt erélyes katolikus válaszlépést követelt, amely helyett a Káptalan tagjai: Batthyány Orbán, Csáky Mihály, és Wolphard Adorján kolozsi főesperes hitvitát rendeltek el. A vita, Martinuzzi elégedetlenségére, nem a Káptalan, hanem a szászok javára dőlt el. A Káptalanon belüli veszültségek a reformáció erdélyi eseményei miatt fokozódtak. 1549. augusztus 14-én Verancsics Antal prépost Martinuzzitól ajánlólevelet kért, hogy Magyarországra távozhasson. Jelzés volt ez arra nézve is, hogy Gyulafehérvár helyzete katolikus egyházi szempontból a reformáció sikerei miatt már bizonytalanná vált. A székeskáptalannak legalább négy személyisége szakítva korábbi meggyőződésével átigazolt a reformáció oldalára. Kálmáncsehi Sánta Márton kanonok a káptalani iskola rektora és egyike az utolsó káptalani tagoknak, már a segesvári dispután (1538) jelezte, hogy nem akarja megcáfolni Szántai István kassai mester protestáns tanait. A későbbiekben ő lett a magyar kálvinizmus egyik vezéregyénisége. Várday Ambrus kanonok Várday Ferenc (1514-1524) katolikus püspök testvére, aki korábban dobokai főesperes volt, megnősült és családot alapított. Ugyanezt tette Kálnai Imre kanonok, Oláh Miklós érsek barátja. Többen konfliktusba kerülnek Martinuzzi Fráter Györggyel, aki szilárdan védte a katolicizmus pozicióit. Csáky Mihály kanonok, aki a későbbiekben fényes kancellári pályafutásnak örvendhetett, a pénteki böjt megszegése miatt, példátlan leckéztetésben részesült.