Borosbenedek

Az esperes parókiális háza a jelenlegi templomrom mellett volt: “Tudgyuk nyilván és bizonyos hogy vagyon az Csáklyára menö uttcában ezen Benedeki Reformata Ecclesiának egy Parochialis fundussa mellyen az Református Pap, és Mester lakik. Ennek a fundusnak ab Oriente szomszédja Pelsőczi Jánosné, Vizkeleti Kata Aszszony Nobilis fundusa” Az összeírás jelzi, hogy Pelsőczi János püspök felesége (Vízkeleti Kata, Vízkeleti Orbán lánya) borosbenedeki tulajdonos volt. A legnagyobb és vitatott jövedelmét az egyház malma adta: “Tudgyuk nyilván és bizonyoson, hogy a melly lisztelö Malom vagyon a Város derekában azon Malom örőkké az Reformata Ecclesiájé volt, soha még az öregektöl se hallottuk, hogy valaki impetalta volna, hanem örőkké pacificum dominiumában volt az irt Reformata Ecclesia” Helyrajzi toponímiája, többnyire magyar: Gáldszerre által járó sikátor, Csáklyára menő uttca, Temető helly, Szélinhegyes Mál, Csáklyai patak, Tó helly, Magosmart, Menczentre járo út, Elő Mál. Nemessége főleg a később újra birtokossá lett katolikus Egyház képviselője báró Sztoyka Zsigmond, Balás, Incze és Inczédi család volt.

A XVIII–XIX. században Magyarigenhez, Sárdhoz hasonlóan mezővárosként (oppidumként) szerepelt. 1750-ben négy csizmadia, négy fazekas, négy kovács, három ötvös, két kádár, egy tímár, egy bognár és egy harisnyakészítő dolgozott benne. Jelentős volt bortermelése és gyümölcstermesztése. A XVIII. században már vegyes román–magyar lakosságú: 1761-ben nyolcvan görög-keleti és öt görög-katolikus családot írtak össze benne. A reformátusok 1766-ban Alsógálddal, Csáklyával és Felgyóggyal együtt 133 férfit és 196 nőt számláltak. A reformkorban 1814-1839 között a kisbaconi Benkő László, Erlangen egykori peregrinusa volt Borosbenedek lelkésze.

1848. október 23-án a csáklyai román lelkészek vezetésével a csáklyai, felsőgáldi, felgyógyi és diódi román felkelők, az osztrák lefegyverzési parancs értelmében letartóztatták 26 magyar és zsidó nemzetőrét, megkötözték őket, és Felgyógyra a közeli dombon levő román táborba, onnan pedig a boroskrakkói lágerükbe vitték a foglyokat. Itt összezárták őket a boroskrakkói fogoly magyarokkal. A férjeiket követő nőket és gyermekeket lándzsás felkelők kergették vissza. A környék magyar családjai a helybeli román lelkész oltalmát kérték. Erről, maga az esperes is beszámolt: „Borosbenedeken egy szombat napon, éppen Fejérvár megtámadtatásakor, octóber 21-én, két csáklyai oláh pap a benedeki és feslő gáldi oláhokat egybegyűjtvén azok előtt a piaczon lázasztó beszédeket olvasott fel, melyekben fő tételek voltak: a magyaroknak ütött a végórájok, a magyar nemzet elélte idejét, s helyébe az oláh népet rendelte Isten Erdélyben úrnak.” Az otthon maradt benedekiek sem szabadultak meg a haláltól, mert 1849. január 12-én Nagyenyed felgyújtása után visszavonuló tömeg, mintegy 82 áldozatnak életét vette. Majd január 18-án a román felkelők 143 környékbeli magyar életét is kioltották. Az áldozatok temetetlenül hevertek, míg August gyulafehérvári várparancsnok el nem temettette őket. A forradalom után, 1850. március 4-én az esperesi vizitáció megállapította, hogy: „A halgatók jobb részint kiölettek, mintegy 90-en, most senki sem lakik a megmaradottak közül is Benedekben – a megmaradott népség száma 46. Pap és kántor megöletett. Templom, papi és mesteri lakok összeromboltattak. Levelek, tőkepénzek Contractusai elvesztek.” Lassú hanyatlás következett be a közösség életében, amelynek jele az volt, hogy az 1848-as forradalom pusztításai miatt a település nem tudott önálló lelkészt tartani. Ez magyarázza azt, hogy 1878-ban Tövishez csatolták.

1894-ben a településre költözött Reinbold Olivér Károly Ödön pénzügyigazgatósági alkalmazott, a híres zalatnai Reinbold család tagja. Édesanyja dálnoki Árkosy Erzsébet után Borosbenedeken örökölt birtokrészét az 1848-ban leégett és romokban levő Csík-Somlyai kúriát is megvásárolta, ahol mintagyümölcsöst hozott létre. Feleségével együtt rendkívül sokat segítette a kipusztuló félben levő református egyházközséget és annak borosbenedeki templomát. 1898-ban királyi tanácsosként borosbenedeki előnévvel nemességet is kapott. Az első világháború után 1928. április 11-én a borosbenedeki templomon és parókián úrrá lett az enyészet: „Temploma összerepedezve, vakolat omladozik, a várfalból csak egyes részletek vannak meg. Papilak egyik sarka gyenge alapozás miatt lesüllyedve megrepedt: a tornác külső fala dűl ki noha nagy kövekkel igyekeznek támogatni., beton lépcső rossz, a hálószobában a padló egy helyen 40-50 cm. Területen el van korhadva.” Esperese, így jellemezte: „Szegény, haldokló egyházközség. Egyike számos egyházközségeinknek, amelyek az 1848-49-iki nagy pusztulást kiépülni máig sem tudták. Se élő, se holt tőkéje!.”

Itt született 1919-ben Xantus Gyula festő, pedagógus, (Borosbenedek, 1919 december 28.–Budapest, 1993 december 29.) aki 1946-ban végezte a Magyar Képzőművészeti Főiskolát; 1950-54-ben a Budapesti Pedagógiai Főiskola tanára; 1954-től a Pedagógiai Tudományos Intézet munkatársa volt. 1960-62-ben Országos Pedagógiai Intézet Vizuális Nevelési Tanszékének vezetője; 1963-tól nyugdíjazásáig a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára volt. Festészetére a klasszikus művészet hatott, gyakorta jelentek meg képein a mitológia alakjai, éppúgy, mint a népművészet formavilága és hiedelmei. Igen nagy kompozíciós fegyelemmel építette fel képszerkezeteit.

1937-ben Benedek, Boroskrakkó társegyházközsége lett. A templom összerepedezett, vakolata leesett, papilaka megsüllyedt, tornáca mohás és kidűlő félben volt, a padló beszakadt. A Hunyad Megyei Református Egyházmegye 1959. augusztus 5-én Piskin tartott Tanácsa a parókia és telek korábbi eladását tárgyalva a következőt állapította meg: „1952-ben a borosbenedeki 1636-ból származó műemlékharangunkat sikerült átjátszaniok az ottani görög keleti egyház kezére”

 1910-ben 920 lakosa közül 874 volt román és 46 magyar anyanyelvű; 844 görög katolikus, 35 ortodox, 24 református, 13 római katolikus és 4 zsidó vallású. Az utolsó (székelyföldi származású asszony) magyar 2009-ben halt meg, gyermekeit, unokáit már nem tanította meg magyarul. A rendszerváltás után dunántúli – mosonmagyaróvári és szombathelyi – közutasok (a Vas Megyei Közútkezelő Hivatal - Kovács Jenő és csapata) egy csoportja néhányszor lelkiismeretesen megtisztította a gaztól a templomot környékét. Ma Vajasd szórványa. Hívei nincsenek, vagyonát nem kapta vissza.