Marosszentimre

1748-ban Veress Pál lelkészét, akit Petru Dobra fiscális direktor, Mihácz Elek és Endes István hivatalnokok által jövedelemigazolásra (productióra) szólította fel, arról panaszkodott, hogy: „itt sem egyházfi, sem Curátor nintsen, fejetlen láb vagyunk.” A marosszentimreiek elesett, szegény helyzetét a lelkész Szebenbe való kényszerű hívását elhalasztatni kívánó marosszentimrei Jablonczai József is kitért, Bánffy Zsigmondhoz intézett levelében. Akkor létező vagyonáról levele utóiratában emlékezett meg: „Három örökség vagyon, egy amellyen most a református Parochus lakik, más és az harmadik, a mellyen régente számosan lévén a magyarok, Schola Mester és Curatorok laktak, most pedig valami oláh sellérek, és azok közül ex gratia, superior immunis az edgyik örökség a falun kívül való Pajtálkodástól, kívül pedig a mezőn egy néhány papi szántóföldek és rét. Á mely tartogattja az itt lévő Ref. Paróchust.” A XVIII. században református anyaegyház, de kevés hívővel rendelkezett. Ekkori lelkészeit többnyire ismerjük. Itt szolgált 1753-ig a válási ügybe bonyolódott ifj. Pelsőczi István, a magyarigeni püspök fia. Korábban harderwijki és groningeni peregrinus volt. Ifjú Pelsőczit Dobolyi András követte, ő 1753-1759 között szolgált Marosszentimrén, majd a Székelyföldre ment. 

1759-ben a bervei nemesi udvarházból jött az idősödő, 60 éves lelkész Simon András, ő 1763-ig szolgált a településen, majd Bethlenszentmiklósra költözött. 1763. március 3-án a peregrinációból visszaérkező, egykor Bethlen Kollégiumot végzett Ajtai G. József lett a lelkésze, aki a településen halt meg, 1785 márciusának közepén. 1785-1805-ig az enyedi Kollégiumból kikerült Angyalosi Gazda Ferenc lett a lelkésze, akit 1806 szeptemberétől Szatmári György váltott fel. Gazda Ferenc nősüléséről is írt: „1785 die 2ta Juny megmátkásodtam M. Igeni András Máriával 1787 die 19a Aprilis kit is házastársul magamnak elvettem 1787.” Gazda Ferenc 1804. október 15-én halt meg. 1806-tól lelkésze a már említett Szatmári Nagy György, aki később Vajasdra távozott. Egyházi jegyzőkönyveit 1823-ban rákosdi Jakab György lelkész kezdte el vezetni, aki. „rendeltetett a Felsőbbség által, ezen Nemes Szent Ekklésiának a papi hivatalnak folytatására 1824-be 26a Julii, Krakkóból lejött és 1a Augusti hivatalát felvéve kezdette.” Ő temette el 1832. február 6-án az 53 éves Gróf Bethlen Rózát, Bethlen Imre feleségét a marosszentimrei kriptában. Jakab György 1833. április 28-án halt meg 55 éves korában, és április 30-án temették el. A jegyzőkönyv alapján kikövetkeztethető, hogy Marosszentimre filiái Gáldtő, Alsógáld, Koslárd és Borbánd voltak. 1834. március 4-től, 1838-ig lelkésze Salánky Ferenc volt. Ő volt az a lelkész, akit Ompolygyepűn 1848. október 23-24-án a menekülő zalatnaiakkal együtt kántorostól legyilkoltak a román felkelők. Marosszentimrei utóda Lécfalvi Szabó Lajos lett, aki 1838-ban érdekes körülmények között érkezett a településre: „Salánky Ferenc urammal Zalathnáról barátságos csere által változván meg- 1838-ba 14e Novembris.” Mindkét lelkész többnyire nemesi családokból álló gyülekezetet: Keményeket, Bethleni Bethleneket, Bornemisszákat és Hallereket, valamint azoknak gáldtői, koslárdi tiszttartóit, udvari személyzetét pásztorolhatta. Szabó Lajos az, aki Marosszentimre jegyzőkönyvében az egyházi iratok fontosságáról értekezett, mert „a Protocollumok és főképpen a Matriculák az Ekklésiáknak szentségei - azokat sem megrontani, és vesztegetni, sem elpusztulni engedni nagy vétek nélkül nem lehet, mert azok fő dokumentumokés a dolgok folyásának szükségestudásául szolgálnak a maradéknak […] vagyon egy ehhez hasonló formájú és nagyságú- de annyira megrongyolódott és elroskatt, hogy bizonyosan á miatt nem continuáltatott Matricula, mely 1763-ba akkori új pap Tiszt. Ajtai G. Jósef uram által kezdődőtt - és jegyzettek beléje a tiszteletes papok - a már említett Tiszteletes Ajtai Jósef, Tiszteletes Gazda Ferenc és Tiszteletes Szalontai Nagy György uraimék - de sok elegyes jegyzékkel teljes.” Marosszentimre „mintegy 36 évig betsületes és közhasznú és érdemes mestere” kisbaconi Benkő József volt, aki 1845. május 12-én halt meg. Szabó Lajos lelkész, Marosszentimrén vesztette el első feleségét, és nagy szerelmét, az abrudbányai András Máriát (†1839), de második feleségét is, Olcsvai Rákhelt (†1842), harmadikként ugyanitt vette feleségül özv. Szotyori Ferencnét, Baló Karolinát. 1847-től az új lelkész Séra József lett. 1848-ban a jegyzőkönyv megszakadt, minden bizonnyal a hegyaljai forradalmi események következtében. 1850-ben az esperesi vizitáció jelezte, hogy Marosszentimre levéltára „még 1848 elején bevitettett a Fejérvári Káptalan levéltárába […] Pap már régolta nem volt […] Mester megöletett. Templom papi és mesteri lakok elromboltattak. Szent Imrén lakó népesség száma 9. Több népe a Szentimrei birtokosságnak Károlyfehérvárt lakván, megállítatott: hogy filialiter csatoltasség Fejérvárhoz.” A szomszédos gáldtői Szász József ispán által birtokolt kúriát a felkelők megtámadták, és megrongálták. Marosszentimre 1861-ben Vajasd leányegyháza lett.

A XX. század elején a magyar családok többsége a település peremén fekvő téglagyárban dolgozott. Ez magyarázza azt, hogy 1900-ban csak négy református, de 1927-ben már 167 református lakta a települést. 1927-ben kapta vissza kisajátítástól megmenekült földjeit. Úrasztalát a borbereki festőművész-földbirtokos Dékáni Árpád adományozta. 1928-ban a gáldtői dr. Szász Pál volt az egyházközség gondnoka. A két világháború között még volt lelkésze a megfogyatkozott lélekszámú gyülekezetnek, de a második világháború derékbetöri életét. A két világháború között lelkésze Sikó Gergely, akit 1925-ben neveztek ki lévita lelkésznek, de kinevezése a második világháborút követő agrárreform kisajátításai miatt nehézségekbe ütközött. Megfogyatkozott lélekszámmal a második világháború után a csak lévita lelkésszel és kevés téglagyári hívővel maradt Marosszentimre küzdelmeit Sikó Gergely élte végig. A lelkész nehezen, de harcolt az államosítási kísérletek ellen, amelyeknek célja a marosszentimrei Egyház gazdasági ellehetetlenítése volt, ahogy ez a Polgármesteri Hivatal leiratából kitűnt: „Mivel a Marosszentimrei templom a Fehér megyei járásban hívek nélkül maradt és belsősége van a település központjában, és elhagyták, a dolgozó emberek kéréseinek szeretnénk eleget tenni, akik házhelyeket kérnek. Engedélyezzék kérem, hogy ezeket a területeket a munkásosztálynak osszuk ki.” Erre Sikó Gergely marosszentimrei lelkipásztor 33/1954 szept. 4-én Emlékirattal válaszol, amelyben leírta a parókia háború alatti lelakását, tönkretételét, elfoglalását, majd a templom szisztematikus rongálását- végül is azt a folyamatot amelyben Marosszentimre vagyontalan lett.