Marosszentimre

1957-ben az esperesi vizitáció ezt látta: „a magas dombon álló templom mellett vártuk, elhagyottan, árván hirdeti, hogy valamikor élet volt még itt. Ma a még elég épen álló szép és nagy papilakás, ami a templomtól néhány száz lépésre van, mint a helyi néptanács milicia és más hivatal székhelye, ki van véve a kezünkből. Lelkésze Vajasdon lakik, mivel nem adtak neki a lakásban helyet a hivatalok, miután a lakást igénybe vevő katonai alakulatok kivonultak belőle […] szomorúan tapasztaltuk, hogy ez a magára álló templom mennyire ki van téve a durva kezeknek, nincsen egyetlen ép ablaka […] ajtaját többször feltörték, csak a kövek állják és bírják még az emberi brutalitást. Adná Isten, hogy jöjjön el az az idő, amikor a durva erőszak nem rongálja azt a kincsünket […] ” 1963-ban Marosszentimre végleg elvesztette külön lelkésztartási lehetőségét: „A megüresedett Marosilye és Marosszentimre, mint filiák állnak fenn, nem lévén mód arra, hogy rendes egyházközség jellegüket megtartsák, és lelkészt kérjenek.” Gyulafehérvár szórványa lett.

Szórványtemploma önmeghatározó szimbólumként nehezen ismerhető fel a helyi közösség történelmi emlékezetében.Pedig a templomépítésháttérben is, olyan mitologikus személyiségek kerültek be a történelmi köztudatba, akiknek nagy érdeme, a török fölötti „marosszentimrei győzelem” haladéktalan megvalósítása volt. A hősök és segítőik visszavonhatatlanul kialakították nemzettörténetünkben a - jó csatához legalább két vitéz, és még több hős kell - romantikus képét. Hunyadi János története így fonódott össze tudatunkban a gáldi Kemény Simonnal; a kenyérmezei csata győztese, Báthory István vajda története pedig Kinizsi Pállal. A hősök neve mellé, főleg ha azok történelemformálót alkottak, eredettörténet kellett. Az árgus kutatás, hogy – kihez is tartoztak ezek a dicső férfiak – könyvtárnyi irodalmat termett. A harcok győzteseinek kultusza azonban, szorosan a csatatér feltételezett helyéhez és az ott esetenként fellelhető, általuk épített emléktemplomokhoz forrt. Szentimre, és ennek református temploma így máig Hunyadi János emlékét őrzi. Mivel hívek ma már nincsenek a templom körül, csak a művészettörténeti értéke élteti az öreg falakat. Marosszentimre temploma tehát az a történelmi emlékhely, amely egyszerre művészettörténeti, kultikus és történelmi szórványszimbólum jellegű. Magyar köztudatunkban, Hunyadi János nyomán, Marosszentimre a XIX. században romantikus szerepet nyert. Nem véletlen az sem, hogy Marosszentimre temploma, a Maros, a szórványmagyarság, a reformátusság, a zsoltár, a pusztulás, és orgonavirág ugyanígy szimbolikus értéket nyert Áprily Lajos és Jékely Zoltán költészetében is. Emiatt természetesnek tűnik, hogy azok a kirándulócsoportok, amelyek koszorút helyeznek Hunyadi János gyulafehérvári sírjára, kevés kivétellel Marosszentimre templomát is meglátogatják. 

A marosszentimrei templom, mint történelmi emlékhely egészen fontos szerepet töltött be a Református Egyház életében. A szórványmagyarságot, vagy a szórványosodni hajlamos magyarságot, és az azzal dacoló templomot szimbolikusan jelképpé alakította. Olyan jelképpé, amelyet az őt megvédő műemlékjelleg csakis nemesebbé tehet. Ezt a jelképes szerepet, és már nem csak a gyülekezeti-kultikus érdeket szolgálta a jelenkori műemlékvédelem. Ez a szerep már túltekint az etnikai kliséken, a történelmi elmélet és a mindennapi gyakorlat közötti különbségeken. Marosszentimre templomának létezése és megmaradása ma mindenkinek kihívás.

1761-ben a települést 66 görögkeleti és két görög katolikus család lakta. Református egyháza 1766-ban, Gáldtő és Koslárd leányegyházakkal 37 férfit és 39 asszonyt számlált. 1850-ben 429 lakosából 390 volt román és 21 magyar nemzetiségű; 395 görög katolikus, 21 református és 13 zsidó vallású. 2002-ben 1223 lakosából 1180 volt román, 24 magyar és 18 cigány nemzetiségű; 1133 ortodox, 30 görög katolikus, 18 pünkösdista, 14 római katolikus és 10 református vallású.

A marosszentimrei templomot az Ágoston Sándor Alapítvány és a Bod Péter Alapítvány önkéntesei tették rendbe 2006-2007 között. Templomáról szól Jékely Zoltán egyik leghíresebb verse, az 1937-ben írt: A marosszentimrei templomban című költemény.

[A hiányzó részletet teljes terjedelmében olvashatja: Gudor Kund Botond, Az eltűnt Gyulafehérvári Református Egyházmegye és egyházi közösségei, Tortoma Kiadó - Barót, Kriterion Kiadó -Kolozsvár, 2011 műben]