Egy új országban (1918-1948)
Az 1920 után kialakuló politikai kontextusban egy nemzeti újrakezdésről beszélhetünk. Újra kezdeni a nemzetiségi életet nem volt könnyű, olyan helyen, amelyről a háborús években lezajlott püspöki vizitáció azt állította, hogy „egyik legnehezebb felekezetközi és nemzeti viszonyok között” élő területekről van szó. Az újrakezdést főleg a népességfogyás és vagyonelkobzások miatt kellett, teljesen új politikai kontextusban, megszervezni. Az anyagi lemorzsolódásnak több oka volt. Elsősorban az új román alkotmány és agrárreformja (1923-1925) által támasztott igény, amely az erdélyi magyar nagybirtokokat csak 50 ha-ig engedélyezte, következményeiben a „nemzeti bosszú” látszatát keltve. Másrészt, a magyar református közösségek lehetőségeit mérlegelve az állam a reformot kivitelező Agrárkomitén keresztül a legtöbb egyházközség esetében olyan területi kiigazításokat kért, amelyek már rövidtávon is ellehetetlenítették a templomok és, lelkészi állások fenntartását. Mivel a fehérvári lelkészi kar néhány lelkipásztora olyan településeken élt, ahol a nemesség jóvoltából és vagyonából jövedelem-kiegészítést kapott, az agrárreform kapcsán ezek a jövedelmek, a nemesség elállása miatt is, elmaradtak. Így járt például Vingárd-Pókafalva és Magyarigen lelkésze. Tragikus az esperes megállapítása, aki a borbereki egyházközséget érintő agrárreformmal kapcsolatosan 1931-ben azt állította, hogy: „az agrárreform után végzett kisajátítás szinte koldusbotra jutatta egyházunkat […] elvettek a papi és kántori földön kívül mindent.„ Még súlyosabb volt a boroskrakkóiak helyzete, akiknek szántóterületeit és erdőit az állam elvette. Sárdon az egykori nemesség, kisbirtokosok vagy állami hivatalnokok alig maradtak kevéske földtulajdon birtokában, de itt a Református Egyházat nem sújtotta a törvény. Nem véletlen tehát, hogy a Gyulafehérvári Református Egyházmegye közösségei: Egyházak és hívek, a kitulajdonított területeket érintő kárpótlási perekbe kezdett, majd lázasan, sőt kényszerűen adta el, az egyre romosabb templomait, parókiáit és még megmaradt államosítás veszélyének kitett területeit. [A hiányzó részletet teljes terjedelmében olvashatja: Gudor Kund Botond, Az eltűnt Gyulafehérvári Református Egyházmegye és egyházi közösségei, Tortoma Kiadó - Barót, Kriterion kiadó -Kolozsvár, 2011 műben]
A szórványosodás másik mutatója a lelkészek kiegészítő keresetének kérdése volt. Bartók Dénes magyarigeni lelkész eredetileg engedélyezett, majd későbbiekben tiltott bankigazgatói és pénztárosi állást vállalt a magyarigeni Hegyaljai Bank és Részvénytársaságban, amely hosszadalmas vitát keltett a gyülekezetben is. Ez jelezte azt is, hogy a lelkészek eltartása már komoly válsággal küzdött, amelyet csak alátámasztott több egyházközség parókiális épületének, templomának romosodása. A lelkészhiány megoldására, és a kisebb - de történelmi súlyú helységek lelkészellátásának megoldására, az Egyházkerület a lelkipásztori szolgálatot kinevezett lévita lelkészekre bízta. Így került Torday János - Sárdra, majd onnan Karánsebesre, Sikó Gergely pedig Marosszentimrére. Ugyanakkor a kötelező felekezeti iskolák létesítésével az asszimiláció felgyorsulását próbálták megakadályozni. Igaz, az óromániai szórványmisszió sikerei is az erdélyi református belmisszió pozitív hozzáállását sugallta. Ennek a missziós hangulatnak hódolt a két világháború közötti reformátusság. Az Egyházmegye legnagyobb gondja az asszimiláció és az annak következtében fellépő vallási-nemzeti elidegenedés volt. A patrónusi intézmény majdnem kizárólagos egyházfenntartó szerepe az esperes szerint, anyagilag közömbössé, sőt teljesen érzéketlenné tette a hegyaljai magyar reformátusságot.
A reformátusok neves püspöke, Makkai Sándor, 1929 májusában látogatott el a Gyulafehérvári Egyházmegyébe. Megtekintette „a halhatatlan Bod Péter sírját Magyarigenben”, de tapasztalta azt az előre már sejtett tényt, hogy a reformátusság „legválságosabb helyzetbe jutott területeit” látogatja: „Elmondhatom, hogy bár bőven volt szomorú alkalmunk romok, pusztulás és haldoklás felett keseregni, Isten nem hagyott minket vigasztalás nélkül, s sok helyen mutatta meg a feltámadás és az élet áldott bizonyságait.” A reformátusság szórványbeli, főleg oktatási sikereit, lesújtotta az a hír, hogy 1936-ban a püspök lemondott tisztéről majd Magyarországra távozott, amivel az erdélyi magyar életben elindította a „nem lehet” -vitát. Az egyházmegye gyülekezeteinek második, világháború előtti gazdasági életét a Vasgárda és szimpatizánsai által eszközölt, újabb kisajátítási perei nehezítették meg. Magyarigenben a korábbi kisajátítási törvényekre hivatkozva elperelték a temető melletti Kardos féle telket, Boroskrakkóban egy három terminust, de döntést meg nem érő pereskedést zúdítottak a kicsiny szórványközösség nyakába. Az egyházközségek mindkét területet elveszítették. Kisenyeden egy bonyolult pereskedés után a parókiát és a lebontott templom anyagát vették el a legionarizmus képviselői.
A második világháború kezdete azonban újabb kihívást jelentett a Gyulafehérvári Egyházmegye számára. Az Egyházmegye életében új fejezet kezdődött akkor, amikor 1939. augusztus 22-én a cukorbeteg dr. Eőry István egyházmegyei főgondnok 1921-től betöltött megbízatásáról lemondott és Észak-Erdélybe, majd onnan Magyarországra távozott. A sárdi földbirtokaival intenzíven foglalkozó kisajátítási Agrárkomité, Nicolae Ursu elnökön keresztül 1945. július 20-án a háború utáni román társadalom véleményét-pontosabban a lassan Szekuritátévá átvedlett Sziguránca véleményét fogalmazta meg, amikor a nagyszerű egyházi elöljárót így jellemezte: „Nekünk a megtestesült ellenséget jelenti, aki Magyarországon vagy Németországban bujkál a titkosrendőrség árgus szemeinek keresése elől, aki nyomában van, mert elmenekült a felszabadító hadsereg elől”. A második bécsi Döntéssel kettészakadt Erdély magyar reformátusságának (200 gyülekezet- 200.000 hívő) gondozását a Gyulafehérvári Egyházmegyének kellett átvállalnia. Ez a rövid, 5 éves (1940-1945) politikailag terhelt időszak, nemes feladatott kölcsönzött Nagyenyed és Gyulafehérvár környékén élő reformátusságnak. Ebből a régióból szervezte Nagy Ferenc tövisi lelkész, a Gyulafehérvári Egyházmegye utolsó esperese, azt a mentőmunkát, amely a Romániában maradt reformátusság lelki életét volt hivatott gondozni a háborús idők alatt. Tevékenységét a csalódás utáni felocsúdás pillanataként élte meg – majdnem börtönpasztorációnak látta.