Egy új országban (1918-1948)
1941. május 20-án, Nagyenyeden megalakult a Romániai Református Egyház, amelynek adminisztrálását püspöki megbízottként Nagy Ferencre ruháztak. Megszületett a régi-új csonka református egyháztest Alkotmánya, javaslatok születnek az egyház ideiglenes megszervezésére, a képviselőtestületek felállítására és a nagyenyedi teológia, oktatási intézmények működtetésére, valamint a parókiák lelkészek tevékenységét illetően. Olyan körülmények között kellett az egyházi életet vezetni, amelyben a csendőrök és titkosrendőrség túlkapásai már nem számítottak meglepetésnek. Az indokolatlan motozások, állandó megfigyelés, házkutatások, zaklatások és hadbírósági eljárások között kellett átélni azt, amit Nagy Ferenc tragikusan, de művészien fogalmazott meg 1943-ban: „Minden református pap gyanús, aki csak él-érezte lelkipásztor seregünk, és csendesen szótlanul tűrte a szidalmat, fenyegetést, támadást.” Nagy Ferenc szerepe 1940-1944 között püspöki feladatkör volt, amelyet a gyulafehérvári Márton Áron püspökkel és a gáldtői politikussal dr. Szász Pállal együtt gyakorolt. Tőkés Ernő bukaresti esperes kritikus véleménye szerint ő volt „a legfiatalabb esperese a legnéptelenebb egyházmegyének.”. Kis egyházmegyéje sem kerülték el a háborús zaklatások: „Intézményeink is támadásnak voltak és vannak kitéve! Hogy csak a közvetlen közelbőli egyházmegyémbeli eseményeket említsem: […] Vajasdon az iskola és papilakás ablakait, Alvinczen a papi lakás összes utcára nyíló ablakait-beverték, s most kaptam a döbbenetes értesítést, hogy Borbereken éjszaka ismeretlen tettesek feltörték a templom ajtaját, kihurcolták és darabokra törték az úrasztalát, az úrasztali terítőt széttépték, összevagdosták és sárba tiporták. Az ilyen esetek állandó izgalmakat keltenek a lelkek mélyén.” Ilyen körülmények között is a Gyulafehérvári Református Egyházmegye nyolc iskolával és 11 tanerővel rendelkezett.
Az egyházfők és Szász Pál, Sănătescu kormányfőnek intézett levelükben jelezték, hogy a dél erdélyi magyarság élete nem csupán egyházi, hanem egyben politikai-nemzeti élet is, a szó legnemesebb értelmében. Mivel Nagy Ferenc 1940-1944 között Enyeden intézte az Ideiglenes Egyházkerületi Bizottság élén adminisztratív tevékenységét, a tövisi parókiát és egyben az esperesi Hivatalt egy gondozóra bízta, aki nem tudta megakadályozni azt, hogy 1944. szeptember 14-vel kezdődően, a házat elfoglaló orosz katonaság teljesen tönkre ne tegye, és javait el ne rabolja. Nagy Ferenc megjegyezte: „Az egyházmegyei levéltárból, a szó szoros értelmében semmi nem maradt […] Ilyenformán magamnak is, egyházközségemnek is, Egyházmegyémnek is az életet a semmiből – és elölről kell kezdeni. Félve és remegve – de segítségetekben bízva – Istenben bízó reménységgel fogok hozzá a restaurálás munkájához.” A szórvány nehéz, de hősies pillanata volt, amikor újraértékelhette a régi önmagát, és kidolgozhatta a fennmaradás-ellenállás egyházi módozatait, abban a helyzetben, amelyet az 1940. aug. 30-iki bécsi döntés és dél erdélyi következményei idéztek elő. Nagy Ferenc eleget tett Vásárhelyi József felszólításának, hogy mindenki maradjon a szolgálati helyén, de érezte, hogy a református lelkipásztori kar megaláztatása mindennapos lett.
1944 után Vásárhelyi János református püspököt is internálni szerették volna „mint az akkori politikai irányzat ellenségét”. Vásárhelyi 1947. július 5-én tartott közgyűlésen felolvasott püspöki jelentésében utalt a korábbi dél erdélyi egyházi munka szűk lehetőségeire is: „A gyulafehérvári esperes megállapítja, hogy a legnehezebb időkben a lelkipásztor családlátogatása volt az egyetlen út, amelyen keresztül a sok megpróbáltatás között élő hívek között ébren tudták tartani az egyház és a nemzet iránt való hűséget.” Ugyanennek a beszédnek azonban volt egy beszédes alcíme: „Beilleszkedés az állami életbe”, utalva ezzel a Groza Péterrel való 1945. május 19-29-én lezajlott bukaresti találkozásra. Nagy Ferenc esperes 1948-ban arról írt lelkészeinek az egyházmegyei vezetésről, hogy „ha rosszul mennek a dolgok – bár fáj a „lecsúszás” – felelősnek magam nem érzem.” Az anyagi okok, amelyeket az esperes úgy fejezett ki, hogy „egyházközségeim a szó szoros értelmében koldusok” az egyházak, a háború, majd a lassan erőre kapó kommunizmus általi ellehetetlenítésének súlyos folyamatát jelezték. Az egyházak csődbevitelének első lépése a szovjet mintára bevezetett állami kvóta-adórendszer alkalmazása volt, amelynek a jóindulat mellett is, lehetetlen volt eleget tenni. Ennek az adórendszernek kettős, a kommunizmus által máshol már sikerrel kipróbált, következménye volt. Elsősorban az, hogy az egyházközségek lehetetlen gazdasági helyzetbe kerültek, és emiatt zsarolhatóak lettek. Másrészt a leszegényítés, és ellehetetlenítés kierőszakolt következménye lett a kollektivizálás egyházakra való kiterjesztésére is. Az egyre nagyobb adóterhek kifizetésére az egyházközségek potom áron való lázas területeladásokba kezdtek, amelyet Nagy Ferenc esperes 1948. január 29-én szeretett volna megakadályozni. Az, hogy egyházellenes idők jöttek, Nagy Ferenc 1949. július elsején kiküldött levelének pesszimizmusa is jelezte: „Ha a lelkészi lakásában háborgattatnék – mutassa fel jelen leiratot a rekvirálni akaró hatóságnak.” Nagy Ferenc a háború után másfajta „restaurálást” remélt egyházának, amely helyett a kommunista rendszer instaurálásának lehetett tanúja. Mint a Gyulafehérvári Egyházmegye utolsó esperese, 1953-ban halt meg. Czira László vajasdi lelkész ideiglenesen espereshelyettesként vehette át tisztségét.
[A hiányzó részletet teljes terjedelmében olvashatja: Gudor Kund Botond, Az eltűnt Gyulafehérvári Református Egyházmegye és egyházi közösségei, Tortoma Kiadó - Barót, Kriterion kiadó -Kolozsvár, 2011 műben]