Gyulafehérvár és környékének középkori egyházi adminisztrációja
Az egyházi birtokok alakulásáról a tatárjárás után szerzünk tudomást. 1246-ban a várossal szomszédos Sárd egyike az exkluzív püspöki birtokoknak, amely a későbbiekben számos összetűzésbe került az akkor még szász Magyarigennel. Ezzel szemben a Káptalan Gyulafehérvár környéki birtokai sokkal jobban voltak reprezentálva. 1299-ben a Káptalannak 19 birtoka volt Gyulafehérvár vonzáskörzetében: Orbó, Miriszló, Koppánd, Gombás, Bakaj, Kerecsnek, Buzd, Borbánd, Regulustelke, Kisfalud, Fülesd, Borosbocsárd, Vajasd. Ezt gyarapította a későbbiekben: Abrudbánya, Felenyed, Váradja, Nagylak, Ompolyica és Zalatna. A Káptalan mintegy birtokigazolásul építette fel Fülesden (Ompolyicán) Szentmihálykő várát, nem messze a vajdai várnagyok által uralt Kecskekő várától, vagy a Püspökség sárdi várnagya által ellenőrzőtt erődtemplomtól. A Püspökség összefüggő Gyulafehérvár környéki birtokai Szécsi András és Domokos püspököknek köszönhetően jöttek létre a XIV. század második felében (Fahíd, Lapád, Csombord, Bagó, Bece, Újfalu, és Vadverem). A szabadságukat elvesztett és a későbbiekben birtokba vett Magyarigen és Boroskrakkó kiegészítette a Püspökség, Erdély − hegyaljai tulajdonainak sorát, amelyeknek 1552-ben készült gazdasági számadásai megmaradtak az utókor számára is. A dél erdélyi tömbben élő szászság (a szász dékánátusok) kivonta magát az erdélyi püspökök igazgatása alól, és közvetlenül az esztergomi érsektől függtek. A szász dékánságok mellett a legerősebb szász egyházi intézmény a magát Gyulafehérvártól függetlenító tudó szebeni prépostság volt, amely 1180 táján alakult ki. A prépost helyettese a szebeni dékán (esperes) volt. A szászok főesperességen belüli területeit, megkülönböztetés végett decanatusonak, míg a magyarokat ugyanezt districtusoknak nevezték. 1235 után alakult meg a székelyeket tömörítő telegdi és kézdi esperesség. A sepsi, orbai, csíki, maros és aranyosszéki székelyek nem alakítottak önálló egyházi szervezetet, hanem Sepsi − Orbaiszék és részben Udvarhelyszék a gyulafehérvári Főesperesség hatáskörébe tartoztak. Ezt jelezte sepsi districtust is irányító gyulafehérvári Főesperességről való híradás: „sacerdotum de archydiaconatu Albensi de districtu Gebasy”. Feltételezhetően a XIII. század első felében a főesperesek az Erdélyi Egyházmegye területén is beköltöztek a püspöki székhelyre, Gyulafehérvárra, ahol a Káptalan tagjaivá lettek. A főesperesi teendőket elsősorban a Káptalan dékánja, vagy prépostja végezhette. A Káptalan említett tisztségeire való pályázás csak az főesperesi (archidiaconusi) tisztség tulajdonában történhetett meg. Erdélyben 1332-1333 körül a következő főesperességek léteztek: a dobokai főesperesség (a besztercei szász dékánátus tartozott hozzá), a fehérvári főesperesség és sepsi kerülete (ehhez tartozott a sebesi, selyki, springi és szászvárosi szász dékánátus), a hunyadi főesperesség, a kézdi főesperesség, a kolozsi főesperesség, a krasznai főesperesség, a küküllői főesperesség, az ózdi főesperesség (ehhez tartozott a régeni szász dékánátus), a szatmári főesperesség, a szebeni prépostság, a szolnoki főesperesség, a telegdi főesperesség (csíki, erdőháti és marosi kerület tartozott hozzá), a tordai főesperesség és ugocsai főesperesség. Bennünket főleg a gyulafehérvári főesperesség érdekel, hiszen ennek a területén alakul ki a későbbiekben a Gyulafehérvári Református Egyházmegye is. Ehhez a főesperességhez tartozott Nagyenyed és környéke, valamint Szárazvámvölgye (Benedek, Medvés, Asszonynépe) és természetesen Gyulafehérvár vonzáskörzete. A távol levő székelyek sepsi (Sebusy) kerülete – disctrictusa és a szász dékánátusok (a sebesi, selyki, springi és szászvárosi) tartoztak hatáskörébe. A későbbi folyamatok szempontjából az 1332-ben közölt összeírások néhány akkor még szász települést soroltak fel: Alvincet, Igent és Krakkót (a szászsebesi és szászvárosi dékánátusokban). Ezek közül főleg Igen és Boroskrakkó szerepe utal az 1206 után még létező szász egyházi szolidaritásra, hiszen még a korábban velük együtt érkező romoszi hospes társaikkal együtt képezték a szászvárosi dékánátus közösségeit. A reformáció korában a gyulafehérvári főesperesség etnikai határai mentén vált szét. Területén több új egyházmegye alakul. A távoli székelyföldi egyházmegyék mellett, Gyulafehérvár vonzáskörzetében kialakul a Gyulafehérvári és Nagyenyedi Református Egyházmegye. Ezek közül a Gyulafehérvári Református Egyházmegye magába olvasztotta a szászsebesi dékánátus elmagyarosodott településeit (Alvincet, Borbereket), a korábban szászsebesi dékánátushoz tarozó, de közben levált településeket (Igent, Krakkót) és nem utolsó sorban a szász peremvídékek magyarok által is lakott településeit (a springi dékánátusból: Pókafalvát, Kisenyedet, Drassót és Vingárdot).