Alvinc

Ekkor szűnt meg a vinci egyház kapcsolata a szászsebesi Káptalannal, amely továbbra is lutheránus és német maradt. A templom védőszentjére a reformáció korában a környéken egyedülálló sózott hal és a dohányárut kínáló Katalin napi piac emlékeztetett, amely 1848-ban még élő hagyomány volt. 1590 után bontották le a reformátussá lett templom oldalhajóit, az árkádíveket befalazták, így a templom egyetlen hosszú térré alakult, a nyolcszög felével záródó szentélyrésszel. Tornyát csak a XIX. században építették hozzá. A hajó eredeti boltozott mennyezetét deszkázott síkmennyezettel helyettesítették. Ma is sík deszkamennyezete festetlen, részben tolvajok által megrongált. Az eredeti templomnak volt egy keresztboltozatú - boltsüveges szentélye, a háromhajós résznek pedig legalább négy boltszakasza volt. A szentély és a hajó közötti diadalív maradványa még ma is látható. A szentély külsején nyomokban még láthatók falfestmények, és gótikus ablakai is jó állapotban maradtak meg. A református használat során a déli hajófalhoz falazott portikust építettek. Az Erdélyre jellemző vízvetős, sisakos, nyolcszögű gúla tornyot a XIX. században megvastagított falakra építették fel. A XVII. században már a református használat nyomát jelzik azok a belső, stukkójellegű díszítések, amelyek növényi ábrázolásokat, tulipánokat és rozettaszerű díszeket jelenítenek meg. A stukkók ornamentikájukban közel állnak a habán díszítőművészethez, így az sem kizárt, hogy ezeket a XVII. század során Alvincre telepedett habán mesterek készítették el. A vinci vallási életben új színt hozott a habánok megjelenése. Alvinci Énok szombatos énekszerző a XVI. században tevékenykedett a régióban. 1617-ben a város bírója Ákosi Gáspár volt.  1600-1602 között Kecskeméti Búzás Balázs volt a település lelkésze, aki a reformátusok püspöki tisztét is viselte  (1601-1603 között) Ungvári János halála után. 1602-ben Basta elől Szászvárosra menekült. 1634-ben, a későbbi nagyenyedi esperes, Dengelegi Péter (szül. 1597) volt Alvinc lelkipásztora. 1621-ben Bethlen Gábor, majd 1638-ban az anabaptisták megegyeztek a várossal az őket megillető szerepkörről, és helyet kaptak (drágábban) Zebernyik várában javaik tárolására. A reformátusoknak Bethlen Gábor lelkészi ellátmányul huszadot adományozott a határ terményeiből. A fejedelem Alvinccel szembeni figyelmességét jelezte, hogy 1640-ben lelkipásztora az egykori odera-frankfurti és franekeri teológus, Kapornai Péter, a fejedelem alumnusa lett. 1646-ban I. Rákóczi György telepítette le a Svájcból Morvaországon, és Magyarországon keresztül ide menekült anabaptistákat. 1658-ban a tatárok megtámadták a várost, amelyet a lakosok sietve hagytak magára. 

1670-ben református lelkésze Enyedi Sámuel, a korábban utrechti és leideni peregrinus és orvos volt (†1671 febr. 14). Az ő lelkipásztorkodása után 1667. augusztus elsején I. Apafi Mihály erősítette meg a lelkésznek járó féldézsma illetményt, mert a jobbágyok csak dézsmanegyedet szerettek volna beszolgáltatni. Őt követte Zilahi István és Hunyadi János, aki Borosbenedeken halt meg.
Egyik leghíresebb lelkésze Gidófalvi Balázs, aki 1667 után mintegy 13 esztendeig lelkészkedett a településen.  Őt követte három évig Pataki András, és a 9 évig lelkészkedő Jablonczay Mihály. 1730-ban a 4 évig a településen lelkészkedő Jástfalvi János volt, aki 1738-ban, Borbereken halt meg.  Jancsó Jakab 1734-től, 1735-ig szolgált, de Sárdra távozott, ahol pestisben halt meg 1738-ban.

A XVIII. század közepén (1765-ig) az ellenreformáció kényszerítő hatására az alvinci habánok Delphini Theophil János felvidéki jezsuita térítése után katolikusok lettek. Ezt Delphini leírta a Protocollum der catholischen deutschen Gemeinde in Alwinz-ben. 1702-ben a Habsburgok a települést visszajuttatták a Katolikus Egyháznak, de a kurucok mozgalma miatt nem volt lehetséges a tényleges átvétel. 

A XVIII századi református lelkészek közül többet ismerünk: Fáy/Fáji János hosszú ideig szolgált a településen. 1750. február 19-én választották meg egyházmegyei főjegyzőnek a borbereki parciális zsinaton, de rá hét évre, 1757. június 26-án meghalt. Utóda Szőcs Ferenc, a bábolnai (Hunyad megye) gróf Naláczi József udvarából érkezett Alvincre, még ugyanabban a hónapban. 1782 márciusában tüdőbajban halt meg. Valószínűleg már nagyon beteg lehetett, hiszen 1781 pünkösdje után utódja, Sövényfalvi János már Alvincen volt, ő gróf Székely Ádám udvarából érkezett. Szolgálatát haláláig, 1805-ig teljesítette. Őt helyettesítette 1806-ban, Jakab György peregrinációból visszatért lelkész, ám akit 1806. május 10-én a Főkonzisztórium eltávolította a gyülekezetből.

1754-ben a Relatoria elkészítésekor Alvinc mezőváros lelkésze a főjegyző Fáy-Fáji János (1704-1757) volt. Fáy 1733-ban utrechti peregrinus volt. Alvincen lelkészként, majd később egyházmegyei főjegyzőként is tevékenykedett.   Fáji a marosszentkirályi udvari papságból  (báró Bánffy Zsigmond udvarából) 1735 júniusában érkezett Alvincre, ahol szolgálatát "jót és gonoszt kifizetvén" végezte. .1738-ban pestisben megbetegedett, de felgyógyult.  1757 február 26-án halt meg. Életének betegségekkel teli szakaszát versben örökítette meg: " Születésemet Vessződ Bethleheme/ Mely Nagy-Szebentől van csak két mérföldnyire:/ Neveltetésemet Enyed Názáretje,/ Hol kis gyermekségből értem emberségre/ Holland bújdosásom kedves Egyiptusa,/Tanulásomnak Trájekt Athenasa/ Pestises kínomnak Al-Vincz Golgothája, / Oh, de koporsmnak, hol lesz Makpelája?" XVIII. századi jövedelemi közé tartozott a malomjog, amelyet később elvesztett. Dézsmajövedelmeivel a XVIII. században már komoly gondok voltak. 

A viszonylag csendes egyházi életet a XVIII. század végén a Horea által vezetett parasztlázadás zavarta meg. Az 1784-ben kitört parasztlázadás alkalmával november 6-7-én a Hunyad megyei lázadók tetemes pusztítást okoznak a magyar portákon. A támadásnak a hívek között több halálos áldozata volt, így: Inczédy György, Lázár György, Szász István és Bakó Krisztina.. Lelkészei közül: T. Sövényfalvi János (1804. szept. 20-án halt meg), Jakab György (1805 július 28-1806 május 18-ig, amikor Szebenbe távozott).

A reformkorban 1823-1830 között Alvincen tevékenykedett Székelyudvarhelyi Koloswári István  (1806 május 25- haláláig, 1831 szeptember 26-ig) lelkész-esperes. Leideni peregrinációja után, Koloswárit, 1794-ben kisenyedi lelkésznek szentelte fel a dési Zsinat. Halála után őt követte Vásárhelyi Mihály 1843 szeptember 25-ig, aki egyházkerületi főjegyző is volt.  Innen Décsére távozott.  1844 március 31-től, 1850-ig lelkésze Bartha Antal volt, akiről feljegyezték, hogy az egyházközségnek "nagy kárára volt." Alvinc szerencsésen átvészelte az 1848-as erdélyi polgárháború borzalmait, de a mezőváros demográfiai fejlődése nem kedvezett a magyarságnak. Ilyen értelemben a település – a többi hegyaljai falu-mezőváros között – kivételnek számított. A nemzetőrcsapatokat, amelyeket román-magyar részvétel jellemzett, 1848-ban Zeyk Antal vezette. A borberekiek prédának hagyva vagyonukat, átmentek a biztonságban levő Alvincre. Borbereken csak néhány halálos áldozat volt, de az Alvincről Gyulafehérvárra utazó, és védelmet kereső küldötteket megölték. Köztük volt P. Szabó Samu kapisztrán szerzetes lelkész is. A csendet végül is az itt megkötött békekötés biztosította, amelyet a település minden nemzetiségű lakója betartott. Itt is a magyarság nagy többsége nemesi eredetű, a románság pedig zömmel jobbágysorsú volt. Az 1019 magyar (a borberekiekkel együtt) felkészült településük védelmére. A Martinuzzi várkastélyból ideiglenesen erőd lett, benne a magyarság átmeneti védelemre talált. Az ostromló románságnak megtagadták a fegyverletételt, kijelentve, hogy csak az osztrák reguláris csapatoknak engedelmeskednek. A szorult helyzetben való egyezkedés következményekkel járt, hiszen az ostromlók és az ostromlottak 1848. október 23-án a közösség érdekeit szem előtt tartva békét kötöttek. Ezt a közösség vezetője, hadnagya, és a főbíró írta alá magyar részről, román részről pedig Muntean görög katolikus és Corna ortodox lelkész. A „Béke Kötés” megállapította a kialakult helyzetet és közölte a feltételeket. Kinyilvánította a közteherviselés kívánalmát román részről, valamint maximálisan érvényesítette a helyi románok nemzeti igényeit.