Főoldal|Az Egyházmegye története|Közösségek|Kapcsolat|Honlap térképTérkép
  • Gyulafehérvár
  • Alsómarosváradja
  • Boroskrakkó
  • Borosbocsárd
  • Borosbenedek
  • Magyarigen
  • Sárd
  • Vajasd
  • Marosszentimre
  • Alvinc
    • Relatoria Alvinc
  • Borberek
  • Csóra
  • Abrudbánya
  • Verespatak
  • Zalatna
  • Tövis
  • Diód
  • Kis-Enyed, Pókafalva, Vingárd (Székás völgye)
  • Alsóorbó

Alvinc

Az alvinci templom képeslaponAlvinc főutcája
A templom egykori szénrajzaII. József katonai térképe
A Martinuzzi kastély metszetén még látható a régi épületHabán diszítőmotívumok
A monumentális református, egykori Szent Katalin plébániatemplomAlvinc temploma Borberek felől nézve
Pataky László alvinci festőművész, Munkács viadala festmény szerzője, Feszty munkatársaPataky László, Munkács viadalaAlvinc református temploma a Maros és hegyaljai dombok közleségébenA templomtorony dacol az idővelBefalazott vakárkádok az alvinci templom oldalánAz alvinci templom gótikus szentélyeA templomkert kőtumbáiA templombejáratAz egykori Szent Katalin templom hatalmas templomhajójaEgykori nemesi családok még felismerhető stukkói AlvincenA híres neves Martinuzzinak nevezett kastély, valójában Bethlen Gábor által épített  romos kastélyszárnyAz alvinci templomAz alvinci gótikus templomAz alvinci templom tornyaA templom távolrólEgykori templombejárat AlvincenAz Ágoston Sándor Alapítvány önkéntesei által kitisztított templomszentélyAz alvinci templomszentély

Fotógaléria

(Összesen 26 kép. Kattintson bármelyik képre a galéria megtekintéséhez)

Ekkor szűnt meg a vinci egyház kapcsolata a szászsebesi Káptalannal, amely továbbra is lutheránus és német maradt. A templom védőszentjére a reformáció korában a környéken egyedülálló sózott hal és a dohányárut kínáló Katalin napi piac emlékeztetett, amely 1848-ban még élő hagyomány volt. 1590 után bontották le a reformátussá lett templom oldalhajóit, az árkádíveket befalazták, így a templom egyetlen hosszú térré alakult, a nyolcszög felével záródó szentélyrésszel. Tornyát csak a XIX. században építették hozzá. A hajó eredeti boltozott mennyezetét deszkázott síkmennyezettel helyettesítették. Ma is sík deszkamennyezete festetlen, részben tolvajok által megrongált. Az eredeti templomnak volt egy keresztboltozatú - boltsüveges szentélye, a háromhajós résznek pedig legalább négy boltszakasza volt. A szentély és a hajó közötti diadalív maradványa még ma is látható. A szentély külsején nyomokban még láthatók falfestmények, és gótikus ablakai is jó állapotban maradtak meg. A református használat során a déli hajófalhoz falazott portikust építettek. Az Erdélyre jellemző vízvetős, sisakos, nyolcszögű gúla tornyot a XIX. században megvastagított falakra építették fel. A XVII. században már a református használat nyomát jelzik azok a belső, stukkójellegű díszítések, amelyek növényi ábrázolásokat, tulipánokat és rozettaszerű díszeket jelenítenek meg. A stukkók ornamentikájukban közel állnak a habán díszítőművészethez, így az sem kizárt, hogy ezeket a XVII. század során Alvincre telepedett habán mesterek készítették el. A vinci vallási életben új színt hozott a habánok megjelenése. Alvinci Énok szombatos énekszerző a XVI. században tevékenykedett a régióban. 1617-ben a város bírója Ákosi Gáspár volt.  1600-1602 között Kecskeméti Búzás Balázs volt a település lelkésze, aki a reformátusok püspöki tisztét is viselte  (1601-1603 között) Ungvári János halála után. 1602-ben Basta elől Szászvárosra menekült. 1634-ben, a későbbi nagyenyedi esperes, Dengelegi Péter (szül. 1597) volt Alvinc lelkipásztora. 1621-ben Bethlen Gábor, majd 1638-ban az anabaptisták megegyeztek a várossal az őket megillető szerepkörről, és helyet kaptak (drágábban) Zebernyik várában javaik tárolására. A reformátusoknak Bethlen Gábor lelkészi ellátmányul huszadot adományozott a határ terményeiből. A fejedelem Alvinccel szembeni figyelmességét jelezte, hogy 1640-ben lelkipásztora az egykori odera-frankfurti és franekeri teológus, Kapornai Péter, a fejedelem alumnusa lett. 1646-ban I. Rákóczi György telepítette le a Svájcból Morvaországon, és Magyarországon keresztül ide menekült anabaptistákat. 1658-ban a tatárok megtámadták a várost, amelyet a lakosok sietve hagytak magára. 
1670-ben református lelkésze Enyedi Sámuel, a korábban utrechti és leideni peregrinus és orvos volt (†1671 febr. 14). Az ő lelkipásztorkodása után 1667. augusztus elsején I. Apafi Mihály erősítette meg a lelkésznek járó féldézsma illetményt, mert a jobbágyok csak dézsmanegyedet szerettek volna beszolgáltatni. Őt követte Zilahi István és Hunyadi János, aki Borosbenedeken halt meg.
Egyik leghíresebb lelkésze Gidófalvi Balázs, aki 1667 után mintegy 13 esztendeig lelkészkedett a településen.  Őt követte három évig Pataki András, és a 9 évig lelkészkedő Jablonczay Mihály. 1730-ban a 4 évig a településen lelkészkedő Jástfalvi János volt, aki 1738-ban, Borbereken halt meg.  Jancsó Jakab 1734-től, 1735-ig szolgált, de Sárdra távozott, ahol pestisben halt meg 1738-ban.
A XVIII. század közepén (1765-ig) az ellenreformáció kényszerítő hatására az alvinci habánok Delphini Theophil János felvidéki jezsuita térítése után katolikusok lettek. Ezt Delphini leírta a Protocollum der catholischen deutschen Gemeinde in Alwinz-ben. 1702-ben a Habsburgok a települést visszajuttatták a Katolikus Egyháznak, de a kurucok mozgalma miatt nem volt lehetséges a tényleges átvétel. 
A XVIII századi református lelkészek közül többet ismerünk: Fáy/Fáji János hosszú ideig szolgált a településen. 1750. február 19-én választották meg egyházmegyei főjegyzőnek a borbereki parciális zsinaton, de rá hét évre, 1757. június 26-án meghalt. Utóda Szőcs Ferenc, a bábolnai (Hunyad megye) gróf Naláczi József udvarából érkezett Alvincre, még ugyanabban a hónapban. 1782 márciusában tüdőbajban halt meg. Valószínűleg már nagyon beteg lehetett, hiszen 1781 pünkösdje után utódja, Sövényfalvi János már Alvincen volt, ő gróf Székely Ádám udvarából érkezett. Szolgálatát haláláig, 1805-ig teljesítette. Őt helyettesítette 1806-ban, Jakab György peregrinációból visszatért lelkész, ám akit 1806. május 10-én a Főkonzisztórium eltávolította a gyülekezetből.
1754-ben a Relatoria elkészítésekor Alvinc mezőváros lelkésze a főjegyző Fáy-Fáji János (1704-1757) volt. Fáy 1733-ban utrechti peregrinus volt. Alvincen lelkészként, majd később egyházmegyei főjegyzőként is tevékenykedett.   Fáji a marosszentkirályi udvari papságból  (báró Bánffy Zsigmond udvarából) 1735 júniusában érkezett Alvincre, ahol szolgálatát "jót és gonoszt kifizetvén" végezte. .1738-ban pestisben megbetegedett, de felgyógyult.  1757 február 26-án halt meg. Életének betegségekkel teli szakaszát versben örökítette meg: " Születésemet Vessződ Bethleheme/ Mely Nagy-Szebentől van csak két mérföldnyire:/ Neveltetésemet Enyed Názáretje,/ Hol kis gyermekségből értem emberségre/ Holland bújdosásom kedves Egyiptusa,/Tanulásomnak Trájekt Athenasa/ Pestises kínomnak Al-Vincz Golgothája, / Oh, de koporsmnak, hol lesz Makpelája?" XVIII. századi jövedelemi közé tartozott a malomjog, amelyet később elvesztett. Dézsmajövedelmeivel a XVIII. században már komoly gondok voltak. 
A viszonylag csendes egyházi életet a XVIII. század végén a Horea által vezetett parasztlázadás zavarta meg. Az 1784-ben kitört parasztlázadás alkalmával november 6-7-én a Hunyad megyei lázadók tetemes pusztítást okoznak a magyar portákon. A támadásnak a hívek között több halálos áldozata volt, így: Inczédy György, Lázár György, Szász István és Bakó Krisztina.. Lelkészei közül: T. Sövényfalvi János (1804. szept. 20-án halt meg), Jakab György (1805 július 28-1806 május 18-ig, amikor Szebenbe távozott).
A reformkorban 1823-1830 között Alvincen tevékenykedett Székelyudvarhelyi Koloswári István  (1806 május 25- haláláig, 1831 szeptember 26-ig) lelkész-esperes. Leideni peregrinációja után, Koloswárit, 1794-ben kisenyedi lelkésznek szentelte fel a dési Zsinat. Halála után őt követte Vásárhelyi Mihály 1843 szeptember 25-ig, aki egyházkerületi főjegyző is volt.  Innen Décsére távozott.  1844 március 31-től, 1850-ig lelkésze Bartha Antal volt, akiről feljegyezték, hogy az egyházközségnek "nagy kárára volt." Alvinc szerencsésen átvészelte az 1848-as erdélyi polgárháború borzalmait, de a mezőváros demográfiai fejlődése nem kedvezett a magyarságnak. Ilyen értelemben a település – a többi hegyaljai falu-mezőváros között – kivételnek számított. A nemzetőrcsapatokat, amelyeket román-magyar részvétel jellemzett, 1848-ban Zeyk Antal vezette. A borberekiek prédának hagyva vagyonukat, átmentek a biztonságban levő Alvincre. Borbereken csak néhány halálos áldozat volt, de az Alvincről Gyulafehérvárra utazó, és védelmet kereső küldötteket megölték. Köztük volt P. Szabó Samu kapisztrán szerzetes lelkész is. A csendet végül is az itt megkötött békekötés biztosította, amelyet a település minden nemzetiségű lakója betartott. Itt is a magyarság nagy többsége nemesi eredetű, a románság pedig zömmel jobbágysorsú volt. Az 1019 magyar (a borberekiekkel együtt) felkészült településük védelmére. A Martinuzzi várkastélyból ideiglenesen erőd lett, benne a magyarság átmeneti védelemre talált. Az ostromló románságnak megtagadták a fegyverletételt, kijelentve, hogy csak az osztrák reguláris csapatoknak engedelmeskednek. A szorult helyzetben való egyezkedés következményekkel járt, hiszen az ostromlók és az ostromlottak 1848. október 23-án a közösség érdekeit szem előtt tartva békét kötöttek. Ezt a közösség vezetője, hadnagya, és a főbíró írta alá magyar részről, román részről pedig Muntean görög katolikus és Corna ortodox lelkész. A „Béke Kötés” megállapította a kialakult helyzetet és közölte a feltételeket. Kinyilvánította a közteherviselés kívánalmát román részről, valamint maximálisan érvényesítette a helyi románok nemzeti igényeit. 


123


 

Készült a Szülőföld Alap támogatásával Honlap kivitelezése Szabo Zsolt