1848-1849 forradalom hegyaljai eseményei
V. Ferdinánd 1848. április 25-én az első – pillersdorfiként ismert osztrák alkotmányban –,úgy határozta meg birodalmát, mint olyan alkotmányos monarchiát, amely erős államfői hatalommal rendelkezik (korlátlan vétójog és tényleges irányítás a végrehajtó hatalomban). Az új Alkotmány által tervezett Parlament Alsóházában megvalósulhat a népképviselet, amelynek döntéseit kormányszinten, miniszteri felelősség által terhelt politikusok fogják érvényesíteni. A pillersdorfi Alkotmányban Ausztria megtette a föderalisztikus berendezkedés felé az első lépéseket, amelyek a román igényeknek is megfeleltek. A császári hatalom restaurálásával megszületett az újabb, 1849. március 4-én életbelépett olmützi Alkotmány. Az abszolút monarchiára emlékeztető konstrukcióban a császár gyakorolja a legfőbb végrehajtó hatalmat, és már nincs szó benne a korábbi népszuverenitásról. Azonban pozitívuma volt, hogy a klasszikus állampolgári jogokon túlmenően, a törvény előtti egyenlőséget deklarálta: megerősítette a művelődéshez való jogot és a nemzetiségek jogait. Ez utóbbit az új császár, Ferenc József nyilván taktikai okokból ígérte meg alattvalóinak, de ebben a románság számos szabadságot remélt, olyant, amit véleménye szerint nem kapott meg a magyar forradalmi kormánytól. Az ellenfél kettős ígérete: a nemzeti jogok és föderalisztikus berendezkedés bűvkörében a román, forradalminak indult hegyaljai megmozdulás szembefordult a magyar forradalommal.
Ezt a hangulatot már nem lehetett palackban tartani.1848. júniusában zajlott le a sajnálatos mihálcfalvi (hegyaljai) eseményeket szokták úgy említeni, mint a polgárháború kirobbantójának okát.Közben az osztrák erődítményben, Nagyszebenben székelő Román Nemzeti Komité szövetséget kötött Puchnerrel, az erdélyi osztrák hadak főparancsnokával. Az 1848. október 2-án kötött szerződéshez, főleg etnikai szolidaritás miatt a szászok is csatlakoztak: „Naszódon az oláhsággal sept. 14. határoztatták, hogy a magyar ministeriumtól parancsot nem fogadnak el, hogy két tartomány nem egyesülhet minden más tartomány egyezésével.” A kiegyezésnek komoly adminisztratív és katonai vetületei voltak. A megbízhatatlannak tartott magyar adminisztrációtól megtisztított területeket két személy vezette, akik közül egyet a Román Nemzeti Komité, másikat a General Commando nevezett ki. Így lett a későbbiekben Ioan Buteanu, Zaránd osztrák-román megbízott adminisztrátora, míg a gyászos zalatnai események után a Zalatnát felégető Petru Dobra-t tette meg a General Commando „komisszárnak”, azzal a céllal, hogy a megritkult város polgári vezetését, magisztrátusát restaurálja. A román-osztrák adminisztráció előfeltétele a hegyaljai magyar politikum ellehetetlenítése által valósulhatott meg. 1848. október 21 után, lefegyverzések ürügyén megkezdődtek a hegyaljai megtorlások, amelyeknek több polgári áldozata is volt a környező falvakban és mezővárosokban egyaránt. A hegyaljai nemzetőrségek mellett a helyi magyar polgári lakosságot is megtámadták.
Hegyalja esetében a nemesi-jobbágyi társadalmi polarizáció különösképp érezhető volt, hiszen a kisebbségben élő magyarok nagy többsége, ha nem is mind főrendű, de kis- vagy középnemes volt, sőt már kezdetlegesen polgárosult réteg is létezett a számos, regionálisan különösen fontos piacok és kereskedelem miatt. A számosabb, parasztsorban élő románság Balázsfalva, és a gyulafehérvári osztrák erődítmény közvetítése miatt is gyorsabban reagált a forradalom nemzetiségi politikájára, mint másutt: A szociális-politikai kérdések megoldására született balázsfalvi-szebeni, román-osztrák kényszerkoalíciót kiegészítette a hegyaljai román felkelő katonaság, mint végrehajtó erő. A hegyaljai nemzetőr színben pompázó nemességet-polgárságot az érchegységi operatív lefegyverzéssel megbízott, többnyire paraszthadsereg egyedüli és közeli ellenfeleként azonosította, akivel elsőként kellett leszámolnia ahhoz, hogy a gyulafehérvári vár védhetőségét biztosíthassa. A hegyaljai magyarok helyzete, többszörösen terhelt volt. Először is feszült légkörben kellett nemzetiségi és, egyházi létüket megélni. A helyzet pedig a forradalmi politikai – hadászati fejleményeivel párhuzamosan egyre terheltebb lett, sőt lassan elviselhetetlenné is vált. Másodsorban, a nemzetiségi mozgalmak miatt és az osztrák agitáció következtében a naponként megélt veszélyeztetettség, agresszióhírek a közösség életébe olyan kettős érzést vitt be, amely a hősies magatartás és a helytállás önmagában való értelmetlen póza között ingadozott. A hegyaljai nemzetőrségek kialakulása a gyulafehérvári osztrák tiszteket arra a valós tényre ébresztette rá, hogy az ellenség közvetlen közelében van. A Habsburg-ellenségképet pedig könnyű volt a protestánsokkal egybemosni, nem csak az osztrák képalkotás tradicionális volta miatt, hanem azért, mert a nemzetőrségek vezetői között többnyire református lelkészeket találunk. Ezt tetézte az, hogy a magyar menedékhelyek természetszerűen a török-tatár támadások korában még stratégiailag funkcionális vártemplomok voltak. Noha a hegyaljai nemzetőrség túl közelinek bizonyult, a lefegyverzést követő radikális fellépés teljesen indokolatlannak tűnik. Elsősorban azért, mert erőszakot vagy támadószándékot a nemzetőrcsapatok nem mutattak. Ahogy ezt a tények is jelezték, a hegyaljai magyar nemzetőrcsapatok gyengén felszerelt, amatőr, defenzív harcra kiképzett, kis létszámú alakulatok voltak, a jól kiképzett és felfegyverzett osztrák hadtestekhez képest. Azok ellenében nem tudtak, vagy nem tudhattak komolyabb ellenállást kifejteni. Mégis az osztrák hadsereg a felkelő románságnak a „landsturmnak”, szabad portyázást engedett a gyűlölt, bécsi szóhasználattal élve: „rebellis”, „insurgens” magyar nemesség megleckéztetése céljából. A lefegyverzés, megleckéztetés következményeit azonban már nem szívesen mérte fel, és nem akarta tudomásul venni. Érdemes megemlítenünk a román prefektusok, tribünök, határvédelmet teljesítő román tisztek által vezetett helyi románság reakcióját a hegyaljai nemzetőrségek létével szemben. A szociális problémáktól terhelt, nemzeti érzésektől fűtött, nagyobbrészt parasztokból álló seregek könnyen váltak az osztrák kívánalmak kiszolgálóivá. A nemzetőrség tagjai amúgy is azt a réteget jelentették számukra, akikről terjesztették és beszélték, hogy a kora középkor óta súlyosan kizsákmányolják őket. Esetenként pedig a jobbágyfelszabadítás határozott ellenzőiként értékelték tevékenységüket. A probléma ott jelent meg, amikor a lefegyverzési tárgyalások után a nemzetőrség tagjait tudatosan összemosták a hegyaljai békés polgári lakossággal. Egyetlen megkülönböztető és tragikus ismérv a nemzetiség vagy a vallás lett, leegyszerűsítve az ellenségkép formálásának lehetőségeit. A közösen megbeszélt fegyverletétel-békekötés egyoldalú be nem tartása majdnem általános volt. Kivételként tartjuk számon Alvinc és Borberek községet, ahol a bosszú okozta öldöklés nem következett be. A helyzet súlyosbodása, ráébresztette az osztrákok várvédőket arra, hogy a korábbi tervekkel ellentétben, sokkal több visszaélés történt a megrendszabályozás terén, mint amit ők kívántak és elvártak volna. A későbbi kivizsgálások ennek ellenére erőtlenek, sokszor megbízhatatlanok voltak, sőt a nyilvánvaló visszaéléseket nem, vagy csak minimálisan büntették. Néhány esetet leszámítva a békekötéseket követő események tragikus kimenetelűek voltak, a kivizsgálás pedig részrehajló. Az osztrák, román, szász – magyar szembenállás vesztesei egyértelműen a magyarok, akik tájékozatlanul cselekszenek az események sodrásában.