1848-1849 forradalom hegyaljai eseményei
Közben a magyar nemzetőrségek is készültek az ellenállásra. Fegyverük a gyulafehérvári várból korábban kapott rossz minőségű puska volt. Gyakorlatoztak, járőröztek és támadás esetén bekövetkező védelmi stratégiákat dolgoztak ki. A nemzetőrséget Zalatnán Nemegyei János bányatanácsos, vezette. Magyarigenben Kontz Zsigmond birtokos kb. 200 nemzetőrt szervezett csapatba, akiket Szabados János oktatott fegyverforgatásra. Sárdon Vadady László megyei szolgabíró 40 fős nemzetőrséget létesített. Boroskrakkóban és Borosbenedeken Józsa István református lelkész kb. 150-160 emberből álló nemzetőrcsapatot szervezett, Axente Sever boroskrakkói lágerének közvetlen közelében. Borosbocsárdon Ács János református lelkész 26 embert tudott megnyerni a nemzetőrség ügyének. Gyulafehérváron az Alsó-városban Fogarasy Antal, 400 személyből szervezett nemzetőrséget. Mivel a lefegyverzések valójában a nemzetőrség letartóztatását is jelentette, 1848. október 20-án a nagyenyedi hadtestek Bánffy János báró vezetésével, megütköztek az osztrák támogatásnak örvendő Ioan Bălaş csapataival Boroskrakkóban, azért, hogy a fogoly hegyaljai magyarokat kiszabadítsák. A Csengő völgyi ütközet nem kedvezett a magyaroknak, akik visszavonultak a túlerő és rossz időjárás miatt. Ez a csata ürügy volt arra, hogy a hegyaljai magyarsággal véresen leszámoljanak. Újabb lefegyverzés ürügyén össztámadás indult október 21-én: Gyulafehérváron, Zalatnán és Alvincen a magyarok ellen. Míg Alvinc és Borberek megoldást talált a konfliktusra, a többi település (Zalatna, Abrudbánya, Magyarigen, Sárd, Boroskrakkó, Borosbenedek, Borosbocsárd, Marosszentimre) október 28-ig a hegyvidéki vendetta áldozata lett. A tragédiák okát abban is kereshetjük, hogy a román tribünök sem korábban, sem a későbbiekben a polgári vezetést nem tudták függetleníteni a katonai vezetéstől, hanem sorozatosan beleavatkoztak a polgári és jogi ügyek intézésébe, ami a Román Nemzeti Komitéban is visszatetszést szült. A román polgári vezetés megvalósításával próbálkozó felkelők a kényszerű hadellátás elvárásai miatt inkább jogi ügyeket is intéző, katonai vezetők maradtak, mintsem hogy az elfoglalt és tönkretett hegyaljai és érchegységi települések polgári vezetői lettek volna. A rekvirálási vágy, bosszúállás és bizonyítási kényszer a magyar polgári áldozatok számát körülbelül 3500 személyre emelte. A Bem későbbi, büntető jellegű visszacsapása során elesett román polgári áldozatok száma 650-700 személyre tehető. A magyar áldozatok száma az amúgy is kis létszámú Gyulafehérvári Református Egyházmegye református lakosságának majdnem 70 százalékát jelentette.
Akkor, amikor a magyar forradalmi haderő előrenyomulása bekövetkezett, a gyulafehérvári osztrák várral szövetségben maradva a román haderő az Érchegységbe vonult vissza. Ott Avram Iancu sikeresen vezette őket. 1949-ben Ioan Dragoş román nemzetiségű országgyűlési képviselő közvetíteni próbált Avram Iancuék és a magyarok között, azonban Hatvani Imre magyar szabadcsapatának meggondolatlan abrudbányai támadása megakadályozza az egyezség létrejöttét, sőt Dragoş emiatt életével is fizetett. 1949. május 9-én Abrudbányát a román csapatok bosszúból tönkretették. A szabadcsapatokkal Erdélybe indult Vasváry Pált, Mărişelnél az Érchegység bejáratánál megölték. 1849. március 24. után Bem megkezdte Gyulafehérvár várának ostromát, amit nyárig nem sikerül bevennie. 1849 júliusában az oroszok két oldalról támadtak Erdélyre. Bem Segesvárnál (Fehéregyházán) 1849. július 31-én csatát veszített, de meglepetésszerűen bevette Szebent. Utolsó próbálkozás jegyében zajlott le Kossuth Lajos és a havasalföldi forradalmár Nicolae Bălcescu közötti román- magyar érdekegyeztetés Szegeden július 4-én. Bălcescu, aki közvetítő szerepet töltött az érchegységi román csapatok és a magyarok között, már eleve kedvezőtlen politikai légkörben kezdhette meg tárgyalásait, mivel az oroszok már Erdélyben voltak. Hegyaljának azonban a Project du pacification már későn érkezett. A reménykeltő párbeszéd végét a kilátástalan harcot lezáró Görgey által felajánlott békekötés határozta meg, amikor 1849. augusztus 18-án az orosz haderő előtt a forradalmi magyar haderő és annak maradék csapatai Világosnál letették a fegyvert.
A hegyaljai események osztrák kivizsgálása meglehetősen részrehajlónak tűnik. A nagyszebeni General Commando (Puchner) október 30-án parancsban kérte egy várbíróság felállítását, majd 1849 november 15-18 között külön vizsgálóbizottság is kutatta a vérengzéseket, de eredménytelenül. Az eseményeket Johann Nählik százados, osztrák katonai ügyész vizsgálta ki. Ioan Bălaş-t bűnügyi vizsgálatnak vetették alá, de bizonyítékok hiányában nem ítélték el. Axente Sever-t bár Szebenbe internálták, ugyancsak bizonyítékok hiányában szabadlábra lett helyezve. Simion Prodan Probu-t Abrudbánya felégetéséért üldözték, de nem találták vétkesnek. Nemsokára, majdnem mindegyik katonai vezető a legnagyobb osztrák és cári katonai kitüntetésben részesült, közöttük Axente Sever magas állami nyugdíjat is kapott. Mivel a románokkal szembeni ígéreteit a Habsburg ház nem teljesítette, egyedül Avram Iancu volt az, akit csalódása, a gyulafehérvári osztrák fogva tartás után őrületbe kergette. Ő nem a kitüntetésekért, hanem sokkal többért avatkozott be a hegyaljai magyarok életébe. A polgárháborúnak azonban súlyos következményei voltak. Gazdasági szempontok alapján az 1848-ban kitört polgárháború olyan súlyos közösségi és személyi károkat okozott, amelyek gazdasági létbizonytalansággal töltötték el az életben maradtakat. Hegyalja társadalma, megpróbált az lenni, ami volt, de többé nem tudott. Ehhez nem voltak meg a gazdasági - politikai - lelki adottságai.
[A hiányzó részletet teljes terjedelmében olvashatja: Gudor Kund Botond, Az eltűnt Gyulafehérvári Református Egyházmegye és egyházi közösségei, Tortoma Kiadó - Barót, Kriterion kiadó -Kolozsvár, 2011 műben]