A kommunizmus alatt (1948-1989)
1971. július 7-én a választható esperesi székhelyek között döntött az Egyházmegyei Közgyűlés, amikor „tisztázódott, hogy a Gyulafehérvári Egyházmegye székhelye Gyulafehérvár és Déva lehet, de más helység nem lehet.” Döntés született arról, hogy az Esperesi Hivatal Gyulafehérvárra kerülhet, de az esperesi tisztséget betöltheti más helyen szolgáló lelkipásztor, mint például a Déván lakó Bréda Ferenc esperes. Az esperes „onnan kormányozza az egyházmegyét.”, de a „lelkészértekezletek helyéül Gyulafehérvárt tűzi ki.” 1977-ben, még további kérdéseket vetett fel az Egyházmegye és a végleges esperesi székhely kérdése. Végül is hivatalos nevét a „Gyulafehérvári-Hunyadi Egyházmegyé” –ben állapította meg a lelkészi közösség, de az esperesség áthelyezését Dévára csak elvileg hagyta jóvá. Valójában 1979. után a Gyulafehérvár környéki lelkészek ellenállása miatt mindvégig meghiúsult az esperesi központcsere.
A második világháború végével elkezdődött a Református Egyház a kommunista sivatagban való kompromisszumoktól és ellenállástól tarkított vándorlása, amely 1989-ig tartott. Ez a vándorlás a hitvalló Egyház bizonyságtétele mellett, gazdaságilag a Gyulafehérvári Református Egyházmegye számára is a kisemmizésről és leszegényedésről szólt. Ezt kiegészítette hívei többségének nincstelenné válása. Ifj. Eőry István magyarigeni gondnokot azzal fosztották meg sárdi vagyonától, hogy édesapja a korábbi egyházmegyei gondnok nemzetáruló, őt pedig birtokairól való abszenteizmussal vádolták – hiszen, véleményük szerint – „Enyeden várta az ellenséges csapatokat”. A közösségek anyagi mélypontjának, de ugyanakkor hősies (és elhallgatott) fennmaradási küzdelmének lehetünk hiteles szemtanúi az Egyházmegyei Tanács a kommunizmus idejében tárgyalt gondjainak megismerésével. Egyszerre jelzik az újabb gazdasági leszegényedést és az ebből eredő kényszereladásokat, valamint a kommunista hatóságok offenzíváját, és a lehetőségek szerinti egyházi szembeszegülést.
A kezdeti gazdasági adóval (kvótával) szembeni fellépés, még a két világháború közötti szabad világ szellemiségének utóhatásait idézte, de eredménytelenségében jelezte, hogy a sztálini – adózd meg alaposan és vedd el mind a terményét – gondolat lassan kezdett beérni. A kollektivizálás őrülete kezdett eluralkodni egyházközségeink életében. Ha 1960-ben még jelzésértékű, hogy Sárd, és Magyarigen saját egyházi szőlőt műveltetett, 1959-ben „a mezőgazdaság szocializálódása révén sok helyen megváltozott az anyagi képe egyházainknak, de hisszük, hogy híveink megtalálják az egyház fenntartásának módozatait az új és változott helyzetben is.” Nem kétséges, hogy a kommunista hatalom célja az volt, hogy még a reformátusságra-magyarságra emlékeztető romokat is eltakarítsa, ott ahol ez nem tudott védekezni. Az anyagi-szellemi szabadesés és az épületek romosodása megállíthatatlannak tűnt, mivel a számbelileg apadó közösségek meg lettek fosztva a Relatoriában is jelzett templom – parókiajavításra, és fenntartásra fordítható földterületek jövedelmeitől. Így került sor az 1968-1975 közötti egyházi gyűléseken számos kellemetlen ügy tárgyalására, mint például: a zalatnai temetőgyalázás problémája, bérházainak eladása és kényszerű lebontása, a marosszentimrei papilak eladása, a gyulafehérvári kántorlak eladása, illetve kisajátítási ügyei, Verespatak református temploma orgonájának eladása, és a boroskrakkói harang Vajasdra szállítása, megbeszélésére. A földelkobzás után kommunista falu, városrendezés határozott, de főleg a városi egyházközségeket érintő lépéseknek lehetünk tanúi. 1964-ben példa erre Zalatna főtéri bérházainak és parókiájának az esete, amelyek akkor nagyon gyenge fizikai állapotban voltak, „de a városrendezés miatt, javításukat, rendbehozatalukat nem lehetett sürgetni, mert valószínű, hogy a közeljövőben lebontás alá esnek.” Valójában a lebontásokra három hullámban került sor: 1960-1968 között lebontották a zalatnai reformátusok két bérházát, majd 1989 decemberében – a „forradalom” előtt két héttel a parókia épületét. Igaz, ez utóbbi helyett csereépületet ajánlottak fel. Ezzel a templomot kivéve teljesen kiszorították a magyar intézményes jelenlétet Zalatna főteréről.
Az állami ostrommal párhuzamosan az egyházközségek mentették a menthetőt. Mivel a központi (egyházmegyei, egyházkerületi) beleegyezés időigényes és esetenként kellemetlen volt, számos kézi szerződés jelezte, hogy a potom áron való területeladások a kollektivizálás terhe alóli kibújás egyik járható, de félhivatalos útját jelentette. E fölött az Egyházmegye vezetősége általában szemet hunyt. Ezzel egyszerre a nagyobb horderejű területek eladása mégis terítékre került. Amit nem sikerült eladni, azt az államosítás elvette, és a legtöbb esetben a mai napig sem szolgáltatta vissza. Magyarigen panaszlevele pontosan jelezte a kollektivizálás folyamatát: adózás, adóhátralék, megfenyegetés és kényszerű felajánlás a termelőszövetkezetnek „ezekben az igen nehéz időkben”. A kollektív gazdaság „problémáiról” ad hírt az a levél, amelyben a lelkészi kar arra kérte a gazdasági szakembereket, hogy a gyülekezetekben maguk ismertessék az új gazdasági rend „előnyeit”, mert meggyőzőbbek, mintha ezt csak a lelkipásztorok tennék. A nemzeti és egyházi ügyek tárgyalását felváltotta a „békeharc” a „román-szovjet barátság” szószékről való hirdetésének feladatul való kitűzése, és a lelkipásztori hivatás banalitásokba való süllyesztése, ahogy az a kolorádóbogár elleni harc egyházi keretek közötti buzdításában is megjelent.