A kommunizmus alatt (1948-1989)

A börtönöket nem járt lelkészeket szocialista propagandaharcosokká próbálták átképezni, vagy esetenként beszervezték, és megfigyelték. Közben jó szóval, vagy megtorlásokat is kilátásba helyezve, intenzíven folyt az egyházak kommunista vagyonelkobzása és termelőszövetkezetekbe való kényszerítése. Ennek következménye volt az újabb egyházi birtokokat érintő eladási hullám. Ezt Bedő Béla esperes 1962. március 16-án hivatalosan is kérte: „A Kultusz Departament rendelkezése értelmében közlöm, amennyiben még van az egyházközség birtokában szántóföld, azt a fennálló rendelkezések értelmében szíveskedjenek a Néptanácsnak átadni. A már átadott szántóterületek átadását igazoló okmány, /jegyzőkönyv/ hitelesített másolatát szíveskedjenek postafordultával megküldeni, a miniszteri meghatalmazottnak való bemutatás végett.” A kényszereladásokra nézve közlünk pár egyházi adatot:

 

 

A kommunista időszakban a lassú visszafejlődés és talajvesztés jeleit leginkább a gyülekezetek visszaminősítése jelezte. 1974-ben Abrudbánya a gyülekezet missziós közösséggé való nyilvánítását kérte, míg Gyulafehérvár 1979-ben azt, hogy Marosszentimre leányegyházból szórvánnyá minősüljön át. 1963-ban az Egyházmegyei Tanács elrendelte az anyaegyházból leányegyházzá való visszasorolását, és Vajasdhoz való tartozását. A kisebb gyülekezetek missziós egyházközség besorolást nyertek, így 1965-ben Magyarigen és Szászsebes. A zsugorodási folyamatok másik mutatója azok az összevonások voltak, amelyek 1963-ban Alvincet és Szászsebest érintették. Az összevonás feladata az volt, hogy Alvinc és Szászsebes ellátja Vingárd, Kisenyed, és Pókafalva szórványokat is. A volt Gyulafehérvári egyházmegye zuhanórepülését az 1955-1956-ban tartott esperesi jelentés foglalja össze legteljesebben, akkor, amikor az 1956. nov. 1-4 között tartott Egyházkerületi Közgyűlés az egyházmegyei közigazgatási reformját tárgyalta, azzal a céllal, hogy az adminisztráció „legteljesebben mértékben megfeleljen az evangéliumi szolgálat követelményeinek.” Valójában 14 anyaegyházzal csökkent a Hunyadi Egyházmegye, amelyek többnyire a volt Gyulafehérvári Egyházmegye gyülekezeteit jelentették. A jelentés félreérthetetlenül felsorolta: „Anyaegyház jellegüket elvesztették: Kisenyed, Pókafalva, Vingárd, Borberek, Zalatna, Sárd […] három leányegyházzal több van […] Zalatna, Sárd viszont a leányegyházak közül szórvánnyá alakult Diód, missziói egyházak Marosszentimre, Szászsebes […], támogatott egyházak Magyarigen.” Bedő Béla esperes 1957-ben látogatta végig először gyülekezeteit, majd megállapította: „Mindenhol a történelmi dicső és szomorú múltnak szelleme lengett körül. Megfogyva él még itt népünk és egyházunk, de él, mert Isten is úgy akarja.” Ha a gyülekezetek lelki profilját szeretnénk megrajzolni, akkor a missziói jelentések alapján azt állapíthatjuk meg, hogy az egyháztagok bár öregek és kevesen vannak, hűséggel a végsőkig kitartottak, és dolgoztak. Esetenként a depresszió lett úrrá a lelkészeken: a „nincs kivel és nincs kinek…” érzése.