Reformáció

A Gyulafehérvári Református Egyházmegye szerepét, az tette nemessé, és kiváltságossá, hogy lelkészei közül néhányan később püspökké lettek, míg a Gyulafehérváron szolgáló református püspökök közül néhányan meghatározó szerepet játszottak a magyar művelődéstörténetben- gyulafehérvári lelkészként is. Gemmeus Máté, akiről tudjuk, hogy a wittenbergi magyar − és nem szász – cőtus tagja az, aki először a „senior”, azaz akkori értelmezésben az esperes fogalmat használja, amely világos jelzés arra, hogy Alvinc reformátora egyben a Gyulafehérvári Református Egyházmegye első esperese, sőt a régió már Kálvin szellemiségét követő reformátor papja is volt. Kortársa volt az 1574-ben gyulafehérvári lelkész, majd 1585-ban esperessé lett Ilosvai Benedek (†1586), aki egyben a Káptalan levéltáros − konzervátoraként is tevékenykedett.

Ugyanakkor a fejedelmi város melletti magyar közösségi élet nagy veszélyeknek volt kitéve. Amikor a tatárok feldúlták a fejedelmi székvárost, a környék magyar, és református közösségei is rendszeresen áldozatai lettek a politikai vendettának. Megpróbáltatásaik ellenére az esperesi tisztséget a Gyulafehérvár körül kialakuló református települések éltették, amelyek maguk is a hitújítás útjára léptek. Példa erre Magyarigen reformációja, amely 1543-ban kezdődhetett Péter plébánossal, de kiteljesedése Bod Péter szerint 1563-ban történt meg, amikor: „Sebastian Albensis, Fehérvári Sebestyén [idejében] már reformálódótt volt a hely”. Sárdon a katolikus szász plébánosból, magyarrá lett Gylokai (Gyulai) Mátyás prédikátorral mélyült el Sárd, és ez által Hegyalja reformációja. Boroskrakkóban a Martinuzzi Fráter György (1482-1551) által a kanonok, meghurcolt kanonok, püspökhelyettes, és hunyadi római katolikus esperes, a későbbi politikus Csáky Mihály kancellár (1492-1572) mélyítette el a reformációt azáltal, hogy Koppány Orbánt a későbbi nagyenyedi esperest a település lelkészévé tette.

Hegyalja azonban a katolikus fejedelmek idejében vált igazán olyan protestáns központtá, amely politikailag Bocskay István (1557-1606) uralkodása idején nyerte el véglegesen a ma csak romjaiban látható református identitását. Ezt a folyamatot a protestánsok birtokszerzéseinek gyulafehérvári elszaporodása jelezte, amely Báthory István (1533-1586) kora után, Báthory Zsigmond fejedelemsége alatt bontakozott ki leginkább. Ezen – az új egyházi adományokat előtérbe helyező – fejedelmi kegy következményeként szerzett tulajdont 1588. augusztus 23-án Toronyai Máté (1585-1599) is a gyulafehérvári Boldogasszony utcában, akkor, amikor Báthory Zsigmond a gyalui egyház lelkipásztorának és a magyar egyházak püspökének hitterjesztési érdemeiért Gyulafehérvár külvárosában adómentes házat adományozott. Másik példa erre Gemmeus Máté alvinci esperes, aki 1589. július 10-én, „Isten igéjének gyulafehérvári hirdetésében” elért eredményeiért, hasonló fejedelmi kegyben részesült. Jelentős támogatásnak számít ezegy hithű katolikus fejedelem részéről. A Jezsuita Rend gyulafehérvári megtelepedésével (1595) a református püspökség-esperesség a városhoz, mint politikai és leendő egyházi központhoz való közeledése megtorpant. Ebben a történelmileg-politikai rendkívül terhes periódusban a Gyulafehérvár környéki reformátusok helyzetét az szilárdította meg, hogy 1599-ben Ungvári János gyulafehérvári lelkész lett a püspök és egyben esperes is, majd később, 1601-től Kecskeméti Búzás Balázs alvinci lelkész vette át a reformátusok püspöki-esperesi tisztségét. A „boldogtalan és veszedelmes” Basta korszakban, 1599. június 13-án, Marosvásárhelyen választották meg püspöknek Ungvári Jánost (1599-1601), aki fiatal gyulafehérvári lelkész volt, de 1601-ben balszerencséjére a vesztes goroszlói csatában elesett. Választásában érzékelhető leginkább az esperesi tisztségnek rendkívüli hatalommal való felruházása, és a püspöki tisztség hatáskörének megszorítása. A tisztségre való felhatalmazáskor a következő feltételeket szabták a püspök elé: minden egyházi ügyben legalább néhány esperessel egyeztessen, ne legyen személyválogató, a lelkészek kihelyezésének jogát (collocálását) ne vitassa el az esperesektől, az esperesek törvénykezési jogát és jövedelmeit becsülje meg, a lelkészek ordinációját a zsinat alkalmával gyakorolja, de csak akkor, ha ez nem tűr halasztást. „Az ő maga Dioecezisét convocalja olyankor”, deespereseket az „Ekklésia” válasszon. Ungvári püspöki tisztét tehát a gyulafehérvári esperesség is kiegészítette. Akkortól számolhatunk azzal, hogy a gyulafehérvári elsőpapság egybeesett az egyházmegyei esperesi és a püspöki tisztséggel. A XVII. század elején kialakuló egyházmegyei életet Gyulafehérvár, mint politikai központ bizonytalansága nehezítette meg. Ezt példázza Kecskeméti Búzás Balázs (1601-1603), alvinci lelkész – püspök, 1602-ben történt, Szászvárosra való kényszerű, de az Egyház által nem kedvelt költözése.

A Segesvári disputa (1538) és a nagyenyedi zsinat (1564) közötti több, mint három évtized alatt lezajlott eseményeket Zoványi Jenő az Egyházmegye kialakulását illetően így összegezte: „A magyarság tetemes részének a helvét irányhoz térésével párhuzamosan keletkezett, a római katolicizmusból átöröklött határai között. Esperese a XVI. században dékán címmel is fordul elő. A XVII. század legelején beállott szomorú időkben beolvadt a nagyenyedi egyházmegyébe, melyből csak 1633-ban vált ki újból.” Véleményünk szerint az Egyházmegye nem olvadt be a Nagyenyedi Egyházmegyébe, hanem egyházpolitikai helyzete labilissá vált és a XVI. század végéig az is maradt, noha 1599-ben már volt helyben lakó esperese a református püspök személyében.