XVIII. század
Fehérvár református egyházközségi élete csak 1716 után kezd a református püspöki tisztséggel szemben önálló életet élni. 1700. után a református püspökség és esperesség mindennapjait a katolikus ellenreformáció nyomása alatti Egyház megtartása, és Habsburg állami keretek közötti egyházi élet újraértékelésének jegyében zajlott. Ezért ezt tekinthetjük a református diplomácia korának, amelynek Alvinczi Péter, Bethlen Miklós politikája a meghatározója, és amelyhez a korai barokk kor püspöki személyiségeinek tevékenysége is csatlakozott. A püspöki diplomácia eredménytelenségét jelezte az, hogy 1748-ban Pelsőczi János által az esperesi-püspöki hivatal Magyarigenbe költözött, ahonnan lassan megkezdte enyedi, majd utóbb kolozsvári vándorlását. Az egyházi és politikai központ közelsége miatt tartalmas nemesi művelődési élet alakult ki Hegyalján, amelynek számos kapcsolata épült, lett a helyi egyházközségekkel, tudósokkal. Ennek a nemesi életnek politikai és gazdasági visszavonulása az egyházhoz képest fáziseltolódással történt, míg a nemesi patronálás szokásjoga a XX. század elejéig megmaradt még.
A XVIII. században a lassan Enyed irányába visszavonuló református élet még ideig-óráig meghatározónak bizonyult Hegyalja művelődési életében. A XXI. századi felejtéssel ellentétben a XVIII. században a régió még rendkívül aktív szerepet játszott az erdélyi magyar művelődési életben. Gyulafehérvárhoz, mint politikai-művelődési központhoz való változatos viszonyulása nem volt véletlen, hiszen Hegyalja mindig a fejedelmi város holdudvarához tartozott. A változó kor változó nemesi viszonyulást kívánt meg. A Diploma Leopoldinum által fémjelzett Habsburg beilleszkedést követően, Hegyalja magyar nemessége már nem látta e régióban biztosítottnak gazdasági-művelődési és politikai érdekeinek akadály nélküli megvalósítását. Ennek legfőbb oka a korábbi politikai-művelődési központ, Gyulafehérvár, már említett radikális változása volt. Azzal, hogy a város, elsősorban katonai és védelmi szerepének megfelelve, egy jól tervezett – Vauban rendszerű – várrá épült át 1714-1738 között, jelezte a barokk kor Habsburg pragmatizmusát, amellyel az önálló Fejedelemség politikáját a saját birodalmi szempontjaival és vallási érdekeivel helyettesítette. Ennek az integrációs politikának Hegyalja nemessége csak idővel és változatosan tudott megfelelni. Ugyanakkor a katolikus püspökség restaurálása (1714) olyan katolikus egyházi központtá tette Gyulafehérvárt, amelyben a jobbára protestáns hegyaljai nemesség és intézményei már nem leltek korábbi támogatóikra. Gyulafehérvár XVIII. századi történetét már nem a Telekiek, Bethlenek határozták meg, hanem azok a hadászati és egyházi szempontok, amelyeknek kettős célja a Habsburg integráció és a reformáció által megnyirbált erdélyi katolicizmus restaurációja volt.
A református egyházi életet nem lehetett leválasztani a nemesi művelődési törekvésektől, a nemesség egyházi szerepköréről (patrónusi vagy reprezentációs tisztségek) vagy függetleníteni annak támogatásaitól. Nem véletlenszerű, hogy a XVIII. század második felében a korábban igencsak aktív szerepet játszó hegyaljai nemesség visszavonult a számára gazdaságilag, vallásilag, etnikailag és politikailag biztonságosabbnak ítélt birtokaira, Marosvásárhelyre, és környékére, vagy esetenként az új politikai főváros Nagyszeben felé vette útját. Mégis: a XVIII. század első harmadában a hegyaljai nemesség kiemelkedő szerepet játszott Gyulafehérvár környéki művelődés fejlődésében és terjesztésében. Ezt a szerepet a könyvkiadás, könyvtár alapítása és mecénás szerep vállalása által tölthette be, amelyet egyáltalán nem tekinthetünk Erdély szempontjából sem periferikusnak. Ebben a tevékenységében közelről segítették azok a lelkészek és gyülekezetek, amelyek mára már néptelenek lettek. Épp emiatt meglepő azok véleménye, akik a hegyaljai településeket és azok felvilágosodásban vállalt szerepét, valahogy a peremvidéken élőnek, elszigeteltnek, „Isten háta mögött” látták lezajlani. Hegyalja magyar művelődésére is illik Kosáry Domokos már klasszikusnak számító megállapítása, amely szerint a felvilágosodás világa nemesi-egyházi értelmiségre épített. Nem elhanyagolható tehát a hegyaljai nemesség és annak művelődési törekvéseinek olyan kutatása, amely birtok és életviszonyaihoz mérten vizsgálja azt a fejlődési, átszervezési folyamatot, amelynek az aktív részese volt a XVIII. század derekán.
A Telekiek képzéséből és könyves kultúrájából nem lehet Hegyalját kiiktatni. E vélemény alátámasztásában a neves bibliofil személyiség Teleki Sámuel gróf alapította, híres marosvásárhelyi Teleki, később Bolyai Könyvtár történetéből indulhatunk ki. Ez a könyvtár volt korának egyik legmodernebb, magyar és külföldi könyvanyaggal ellátott nemesi gyűjteménye. Nem véletlen, hogy röviddel a peregrinációból való visszatérte után Teleki Sámuel gróf könyvtárát először sárdi birtokán, a református templommal szembeni udvarházában helyezte el. A neves könyvgyűjteményt 1763-1769 között raktározta Sárdon, amelynek elköltöztetésére a gróf házassága és új lakóhely választása adott alkalmat. Ezt a 400 kg-t kitevő sárdi könyvgyűjteményt, amely a későbbi Teleki Téka magvát jelentette, Teleki Sámuel külföldi tanulmányútja során szerezte. A könyvgyűjtemény sorsa nem egyszerűen raktározási feladatokat rótt gazdájára. A köteteket a legújabb könyvtártudományi módszerek szerint a magyarigeni történész Bod Péter (1712-1769) rendszerezte. A fiatal és képzett Teleki Sámuel személyes kérésére történt.
Távol a provincializmus érzésétől Bod Péter épp a magyarigeni Hegyalján fogalmazta meg, másodízben, Apáczai Csere János után egy Magyar Tudós Társaság, Akadémia felállításának tervét. Az erdélyi magyar társadalom a felvilágosult gróf Lázár János és a szász történetíró-püspök Jeremias Haner mellé egy leendő erdélyi Akadémia tagjaként, harmadiknak, épp a magyarigeni Bod Péter jelölte ki.