Abrudbánya

A XVI. század közepén önálló állammá alakuló Erdély bányászatát az erdélyi fejedelmek tudatosan fejlesztették. Abrudbánya mezőváros lakosai 1572. február 25-én, Báthory István fejedelemségének idején kapták meg vásártartási és bánya-kitermelési engedélyüket. A nem messze levő Offenbánya - Aranyosbánya bányavárosi kiváltságait Báthory Zsigmond erősítette meg 1584. március 5-én.

Bár az Unitárius Egyház fejlődése látványosabb a XVI. századi Abrudbányán, I. Apafi Mihály korában már konszolidált református Egyházzal is számolhatunk. Már 1619-ben Bethlen Gábor fejedelem, többek közt Abrudbánya városát is önkéntes hadviselési segélyre (subsidiumra), mintegy ezer aranyforint fizetésére hívta fel. Ezt az összeget Floka Péter református hitű, tehetős polgár fizette le, akinek családja meghatározó szerepet játszott a kálvini hit abrudbányai terjesztésében. Ezt a tettet a városi vezetőség úgy hálálta meg, hogy a reformátusoknak a piac közepén templomhelyet engedett át, és vásárvámot adományozott nekik. Az első református templomot tehát a XVII. század elején Abrudbányán lakó reformátusok építették. A templomépítés időpontjának megállapításában nincs egyetértés. Az 1888. évi Protestáns Közlönyben Koncz József az egyház keletkezését a templomépítés évével hozza összefüggésbe, amit 1672-re datált. Floka Péterre a fehér bádogból készült templomfödém felirata emlékeztetett, amely az 1849. évi polgárháborúig látható volt, és amely szerint a templom 1625-ben épült. Ezt a tudósítást látszik alátámasztani egy 1889-ből való „Emlékirat”, amelyet a jelenlegi templomot építtető Molnár Albert lelkész tollából származott. Az Emlékirat-ban az építésről így írtak: „Ezen helyre, említett Floka Péter, mint igen tehetős ember valószínűleg saját költségén építtetett templomot és tornyot, ami mellett bizonyít a még most is élő hitfeleink azon állítása, hogy a torony fedelén fehér bádogból kivágott betűkkel egész az 1849. évi vésznapokig olvashatóan látszott: épült 1625-ben.” A korábbi kisebb templom helyére azonban I. Apafi Mihály egy nagyobb templomot építetett 1672-ben

A város reformátussága azonban a XVII. század második felében elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy saját templomot építtessen. Tudjuk, hogy I. Apafi Mihály fejedelem idejében már rendes lelkésszel és tanítóval rendelkező virágzó egyház volt a városban, melyet bizonyít az iskola homlokzatán a mai napig is olvasható felirat: „Ezer hatszáz hetven kettőben, ezen hely Apafi Mihálytól lett tanulói műhely.” 1672-ben tehát már református templom és iskola díszelgett a város főterén. Ebben az időszakban már jól szervezett és fejlődő református egyházi életről beszélhetünk Abrudbányán. Kétségen kívüli, hogy a város reformátusai ezt Bethlen Gábor, majd I. Apafi Mihály fejedelmek a bányavárosi egyházra is kiterjedő figyelmének, és gondoskodásának köszönhetik. Ezt bizonyította egy mára már eltűnt körpecsét: ”Ecclesia Ev. ref. fundata 1673 “, amelynek közepén egy sugarakkal körülvett kinyitott könyvben: ”Mich. Apafy Princeps Transilvanie” volt olvasható. A XVIII. századi abrudbányai református életben a Relatoria közlése igazít el. A parókiáról: „Tudgyuk bizonyoson, hogy ezen Reformata Ecclésiának vagyon két Parochialis fundussa, az edgyikben lakik mindenkor az Református Pap, a másikon pedig az Református Schola Mester. Azon Ecclesiasticus fundusnak mellyen a Tiszteletes Református Pap lakik, Nap kelet felöl szomszédja, a Fodor familia háza, ab occidente vero Ránta Győrgy Posteritássi háza” Jövedelmei tipikusan bányahegyvidékinek nevezhetőek. Stomp és piacvám jövedelmei mellett jövedelmet jelentettek a máig működő templom körüli bérbe adott üzlethelyiségek: „Vannak áruló színek a Templom és Schola körül, az ide valo Reformata Ecclesiának numero 30 minden szinnek, annualis arendája egy egy forint, ez is a Reformata Ecclesiának cedal simpliciter” 1754 körül Floka Sándor gondnoksága idején az abrudbányai reformátusok 521 hívővel rendelkeztek, míg a kornaiak csak 34-vel. Nemesi családai közül megemlítjük a Floka, Borsai, Balog, Fodor, Ajtai családokat. 

1739-ben lelkésze az egykori Odera-Frankfurti peregrinus Nádudvari Benjámin volt. Nádudvari 1781 végén halt meg. Utóda 1782 januárjától Szabó Pál peregrinációból visszatérő lelkész volt.A közösség ígéretes fejlődését az 1784-ben kitört Horea-lázadás késztette megállásra. A lázadás színhelye Topánfalva és környéke volt. 1784. november 6-án a verespataki hegyet mintegy hatezer felkelő lepte el. A tömeg az esti órákban rohanta le az abrudbányai városközpontot, a berendezéseket, orgonát tönkretették, és az útjukba kerülő álló híveket bántalmazták. Az emlékírók szerint a magyar felekezetek (református, unitárius, római-katolikus) híveit kényszerűen görögkeleti vallásra térítették. Az Elekes Károly által közölt adatok szerint: 65 katolikus, 468 református, 41 lutheránus, 548 unitárius halt meg.

Az erdélyi korabeli emlékiratok közül Szabó Pál, abrudbányai református lelkipásztor (1760-1809) írása az, amelyben a Horea vezette, abrudbányai, verespataki és topánfalvi pusztításokról beszámolt.Alig állt helyre Abrudbánya a Hóra-támadás következményeiből, az 1848-as forradalom és szabadságharc újból veszélyeztette a reformátusok életét.1848. májusában a szabadságharc biztató híreit kezdetekben magyar és román együtt ünnepelte Abrudbányán is. Később azonban a két nép külön látta megvalósulni nemzeti érdekeit. A románok 1848. április 6-án Topánfalván gyűlést tartottak, ahol Ion Buteanu és Simion Balint tribünök szólaltak fel, mintegy 500 környékbeli résztvevő előtt. Újabb találkozás zajlott le 1848. április 13-án Abrudbányán, melynek következtében a románok nagy része otthagyta a magyar nemzetőrséget. A város főbírája, Laborfalvi Nagy Károly kérte a főkormányzót, hogy a jelentkező feszültségek ellenőrzése céljából, minél hamarabb küldjön fel három osztrák katonai századot Abrudbányára. Bár az osztrák válasz visszautasító volt a forradalmi történések között, mégis indokoltnak látták három század katonaság kíséretében érkező bizottság kiküldését Abrudbányára. Akkor a bujtogatókat elfogták, és fegyvereiket elkobozták, de ezek után a várost a katonák elhagyták. A fegyverek elkobzása csak ideiglenes békét jelentett, mert a környékbeli lefegyverzések és az azt követő tragédiák hírei Abrudbányára is eljutottak. 1848. október 24-én Avram Iancu bevonult Abrudbányára, ami megakadályozta azt, hogy a város Zalatna sorsára jusson. Ennek azonban előfeltétele volt a magyarok fegyverletétele, és Szász Károly 1849-ben tartott debreceni felszólalása szerint a befizetendő 5000 ft. Hadisarc.

Az egyre növekvő feszültségek között 1849 tavaszán azonban a város 200 fős magyar nemzetőrsége kénytelen volt elfogadni a románok békefeltételeit: hadi kárpótlás fizetését, a nemzetőrség lefegyverzését és a lázítás miatt letartóztatott román foglyok szabadon bocsátását. A konfliktus viszont nem szűnt meg. A magyar kormány politikai alku ajánlásával igyekezett lecsendesíteni a románságot. Ebben a helyzetben a magyar képviselőház román nemzetiségű tagja úgy érezték, hogy tenniük kell valamit a magyar-román megbékélés ügyében. A képviselők ajánlatukat küldöttség útján ismertették Kossuthtal. A küldöttség vezetője Ioan Dragoş bihari képviselő volt. Valószínű, még április 23-án találkozott Dragoş, Iancuval, Buteanuval és Dobrával, a móc felkelők vezetőivel. A mihelényi tárgyalás alkalmával nyolc napos fegyverszünetben állapodtak meg. A megbékélési terv azonban meghiúsult akkor, amikor Hatvani Imre szabadcsapat vezért az Abrudbányát védő alakulatok élére emelték, aki seregével május 6-án, este 9-10 óra körül érkezett a város alá. Ekkorra Iancu és társai már eltávoztak a településről. Közben Dragoş képviselő nem mondott le békéltető munkájáról. A városba bevonult Hatvani aki Dragoş eljárását gyanakvással figyelte.A móc lázadók megtámadták a várost. A lövöldözés egész éjszaka folyt, különösebb eredmény nélkül. Az állandó tüzelés, azonban kiürítette a magyar csapatok lőszerkészletét. Hatvani elhatározta, feladja Abrudbányát, és a helybeli magyar lakossággal együtt megpróbált kitörni a román felkelők gyűrűjéből. A kivonulás azonban szerencsétlennek bizonyult. A szekerek elakadtak, és mivel a román felkelők állandó tűz alatt tartották a menetoszlopot, ami kettészakadt. Az eleje a katonasággal maradt és megmenekült, de a polgárok nagy része visszatért a városba. A felkelők akkor már megkezdték a fosztogatást, és a polgári lakosság lemészárlását. A várost több helyen felgyújtották. A támadás közepette a református templomot és a parókiát is felgyújtották, kegytárgyait pedig elrabolták: „Az Egyháznak minden klenódiumai 1849-ben május hó 10-ik napján elraboltattak:” A támadás áldozata lett a negyven éve lelkipásztori tevékenységet folytató Benkő András református lelkész és híveinek nagy része is.