Abrudbánya

A forradalom elbukásával megkezdődött a kárfelmérés. 1850. május 22-én az esperesi vizsgálóbizottság megállapította: „Tiszta kimutatását adni az Abrudbányai eklésia vagyoni állásának jelenleg nem lehet, azért mivel az eklésia Perceptora a vész alkalmával szerencsés lévén Magyar országra menekülni, ő dugott és vitt el sok eklésiai javadalmakat illető irományokat, mellyek akkor hozathatnak tisztába, ha az említett perceptor vissza kerülend, mellyre hivatalosan felkéretetett. Pap és kántor megölettek, s velök egyszerre mintegy 600 lélek. Templom és papiház elégtek, de javíthatók. Mostan élő és Abrudbányán lakó népesség 250 lélek. Matricula és klenódiumok elraboltattak….”

A pusztítás után az egyházi életet a demográfiai mélyrepülés, és a romok között kellett újrakezdeni. Ez nem volt könnyű, hiszen majdnem minden tűz martalékává lett. Az újrakezdés feladatához elsősorban anyagiakra volt szükség, amelyeket az események utáni szilárd gazdasági stabilizációval lehetett csak elérni. Az egyházi élet újrakezdéséhez elsősorban a lelkészhiány gondját kellett orvosolni. Ennek érdekében Elekes Károly esperes egy, 1849. november 27. keltezésű levelűben fordult az abrudbányai egyházi vezetőséghez: „Felhatalmazom Abrudbányai Tanácsos, Tekintetes Gelei József urat és pedig név szerint arra, hogy a sokszor nevezett ekklesia javairól gondot viseljen. Ugyanis az abrudbányai református ekklésiának boltjai, rétjei, stompjai és bányarésze van. Ezeknek haszonbérét 1848-49-ben senki sem szedte be, nagyon sokan elmaradtak a fizetéssel. Úgyhogy méltóztasson az ezekről járuló haszonbért az illetőktől felvenni és mentől sietőbben kezemhez leküldeni, főleg azért, mivel a néhai szerencsétlenül elpusztult abrudbányai papunk özvegyének minden vagyona elraboltatván, az Abrudbányai ekklésiától néhai férje által ki nem vett fizetésére lesz kénytelen szorulni. S ennek kifizetése iránt püspöki rendelet is jövén hozzám, az özvegy mostani szorult állapota miatt későre nem halasztható.” Önmagában a haszonbér beszedése azonban nem lett volna elegendő az egyház anyagi gondjainak leküzdésére. Az iskola-ház bérbe adott földszinti szobái és a templom körüli üzlethelyiségek a tűzvész miatt amúgy is használhatatlanokká váltak. Legelső lépésként tehát az épületek kijavítása vált szükségessé. Ennek érdekében a presbitérium eldöntötte, hogy a verespataki Nagy Tó vizén levő legfelső két kerék stompot (zúzdát) eladja 1300, azaz „ezerháromszáz császári egyes vert aranyokon”. Ebből az összegből a parókiát, iskoláját, és a Nagy Kirnyikon (Verespatakon) levő zúzdáit ki lehetett javíttatni. 1851 után az abrudbányai vagyon: készpénzből, szerződésekből, értéklevelekből és fekvő javakból állt azonban a legfőbb jövedelmet jelentő stompok elpusztultak a forradalom alatt. Ezeknek rendbehozatala elsődlegesen azért volt fontos, mert jövedelmük segítségével a leégett templom, papilak, iskolaház és üzlethelyiségek javíthatókká váltak. Az 1851. december 8-án tartott egyházi gyűlésen rég remélt lelkészválasztásra került sor, ahol Basa István lelkészt választották meg. Hivatalát 1852. január 4-én el is foglalta. Erről maga az esperes is tudósított: „Abrudbányai egyházunk papi lakját, iskoláját felépítvén, 1851-ben papot választott.” A feladatoknak megfelelve, a lelkész első gondja az egyházi épületek helyreállítása és ezen belül a parókia lakhatóvá tétele volt. Az egyházi élet legfontosabb tere a templom volt, amely 1850-ben is még üszkösen várta a szebb időket. Az 1848-ban leégett templomot csak 1863-ban építették fel újra, ahogy erről az egyházkerületi segélykérés tanúskodott. Ellopott kegytárgyai, szerződései 1854-re még nem kerültek elő. Az üzletek haszonbérlői a zűrzavarban önkényesen jártak el: „az oskola házak alatt levő hat áruló boltok haszonbérlői a forradalom alatt leégett oskola ház és alatta levő boltokat, a csend és a rend beállásával, a magok kölcségeken béfedetvén s a boltokat haszonvehetőkké tévén; ezen kölcség kamatjában minden haszonbér nélkül bírták a boltokat egész September haváig…”.