Borosbocsárd

Ugyanakkor a gyülekezet önálló életét is figyelemmel kisérhetjük. Borosbocsárd őnálló lelkésze 1754-ben Krakkói Sámuel, aki gyülekezete vagyoni helyzetét a Relatoriában ismertette: „Tudgyuk bizonyoson hogy ezen M. Boros Bocsárdi Reformata Ecclesiának vagyon két Parochiális fundussa, az edgyik mellyen most actu lakik Tiszteletes Református Pap Krakkai Sámuel Uram ö Kegyelme” Másik egyházi telkén az iskolamester lakott: „Az másik Parochialis fundus vagyon az irt Református /20/ Templomon alol a falun le folyo patak és Nap kelet felöl valo uttza között, melly Parochialis funduson most ide valo Reformata Schola Mester Kováts István” Ez azt is jelezte, hogy egykoron a településen református iskola is volt. A ma már nem létező templom helye a parókia épülete mellett, alatt volt: „alol pedig a Reformatus Templom czinteremjével edgyütt” Lestyán Ferenc erdélyi műemlékeket leíró könyve tévesen azonosítja be a templomot.

XVIII. századi lelkészei közül néhánynak nevét ismerjük. Bodoki Sámuel 22 évet szolgált a településen. Halála 1752. július 26-án, temetése pedig július 30-án volt. Helyét a sárdi Karkói/Krakkói Sámuel vette á, aki haláláig, 1761-ig volt e helység lelkésze. 1761-ben új lelkésze a vingárdi gyülekezetből érkezett Nagy György volt, aki 1761 után a Székelyföldre távozott. Helyette Széki Teleki László udvarából, Batz István lett a lelkész, akit 1769-ben hívtak meg tordai lelkésznek. Őt követte a korábban barabási és ribicei lelkész Vég Sámuel, aki innen 1776-ban a szomszédos Boroskrakkóba ment. 1776-tól utolsó XVIII. századi lelkésze Kerekes István az Abrudbányán korábban rektori tisztséget betöltő lelkész lett. 1834-ben Borosbocsárd lelkipásztora a tragikus sorsú berlini peregrinus Ács Sándor volt.

Főbb birtokosa Ghyllaniumok alapján a XVIII. században az akkori református püspök Borosnyai Lukács János, valamint a Boér, Bessenyei és Harsányi családok voltak. Ezt igazolta a XVIII. században, hogy a Főkonzisztórium a püspököt a hivatal birtokához közeli gyülekezetbe irányította, mint például Borosnyait a Magyarigeni gyülekezetbe. Ebben, egyházpolitikai vonzatai mellett a püspöki vagyonkezelés is szerepet játszott.

Egyházi birtokainak helynevei többnyire magyar eredetűek: Igen felől, Ó Mál szőlő, Vásáros Domb, Igeni út alatt, Sárdi útra rugó földek,Karkó felől, Pásinton, Szőlők alatt való Lábba, Rövidekben, a Csere árka, Kertek megett, a Csere Szőlők alatt való Lábba, Középben, Tövisnél, Fellyül Bilakon, Tarlószer nevezetű Promontorium, Magos Mál, Bornyú Mál. Ma: Tarlosiu, Către Ighiu, Către Cricău stb.

A XVIII. században még református anyaegyház, de a múlt század elején már csak filia, és a XX. század elején teljesen megszűnt. Megszűnésének az oka abban volt, hogy az amúgy is kevés magyar lakosságot az 1848-as időkben a román felkelők elpusztították: Akkor 40-70 magyar lakosa halt meg szörnyű halállal a Vásártér mezején. A borosbocsárdi nemzetőrök Ács Sándor református lelkész vezetésével kisebb csoportját képezték a környékbeli nemzetőröknek, hiszen összesen 26 személyből állt csapatuk. A fenyegetés pillanataiban nyilvánvalóan a túlerővel szembeni tehetetlenségükkel számolva megadták magukat „a legkisebb ellenállás nélkül”. A fegyverek Gyulafehérvárra szállítása után kezdődött el az öldöklés. A szomorú események következtében elpusztult Ács Sándor lelkész, 4 éves unokájával együtt, a szőlőjét gondozó Péterffy Árpád enyedi tanár és több helyi magyar lakos. Sokan Vajasdra menekültek. Ács Sándor 1835-ben berlini peregrinus volt, és 1834-től lelkészkedett Borosbocsárdon. Szolgálatának elején szentelték lelkésszé Magyarigenben. 1850. március 4-én az esperesi beszámolóban megállapítást nyert, hogy:”A Bocsárdi Eklésia tagjai közül 63-an öletettek meg, életben vannak 25-ön, kik jelenleg visszaköltözni Vajasdról nem mernek. Templom és papilak leégett. Anyakönyv, Úrasztalához valók, és minden levelek elvesztek. A pap családostól és a kántor megöletett. Jöttek tudomásomra oly adatok, mellyeknek nyomain egy Comissio sokakat megkeríthet.” 1852-ben „tőkéjéből semmi meg nem került” a kántorlakot is csak 1853-ra tudták kijavíttatni. 1866-ban a borosbocsárdi egyház még desolata egyházközségnek számított és Magyarigenhez csatolták. A bororosbocsárdi területekről szóló nyilvántartások részben elégtek, ez volt az oka annak, hogy 1868-ban az Egyházkerület beszámolót kért Magyarigentől. Eszerint Borosbocsárdban volt: 22 hold 12 öl szántó, 4 hold 19 öl kaszáló, 2 hold 1378 öl szőlő, 3 hold 50 négyszögöl erdő, 1 hold 1318 öl terméketlen föld, valamint 10 hold 312 öl kaszáló. A pusztítások miatt felajánlott dézsma kárpótlás először Borosbocsárd kapta meg 1866-ban, amelyet Zalatna használt fel. Harangját Abrudbánya örökölte.

A Ghillányi hagyatékból örökölt borosbocsárdi püspöki szőlők 1918. decemberében a népharag áldozatává lettek. Nagy Károly püspök jelentésében nyugtalanítóan állapította meg, hogy „több egyházközségünk néptelenedett el s fosztatott meg hívei fenntartó gazdasági erejétől.” A borosbocsárdi püspöki szőlők és épületeit a lázongó tömeg feldúlta, úgyannyira, hogy el kellett adni, ezzel a püspöki jövedelmet is csökkentve. 1918. december 11-én a forradalmi lázban égő tömeg feltörte a pincéket, a bort elvitték, részben kiengedték majd az ajtókat, hordókat, ablakokat összetörték, és az udvarházat felgyújtották. Később a szőlőkarókat is elhordták, majd elkezdték kivágni a szőlőtőkéket is. A lakóházak, présházak és a frissen telepített püspöki szőlő visszafordíthatatlan károkat szenvedett. Ezzel az Egyházkerület helyzete Borosbocsárdon „teljesen bizonytalan lett […] amint a bolsevista hangulatból megítélhető volt”. Kihasználva a kényszerű eladásból származó jó vételi lehetőséget, a szőlőterületeket a borosbocsárdi Borza Chirilă vásárolta meg.

Ma már nem csak a magyar lakosság van eltűnve, hanem a magyar templom, iskola és kántorlak nyomai is. Az 1762-ben készült osztrák katonai felmérések alapján a református templom a jelenlegi alsó ortodox templom helyén volt. 1910-ben 1277 lakosából 11 magyar, 1266 román volt. Ebből 557 görög-katolikus, 710 görögkeleti ortodox volt.