Borosbocsárd

Borosbocsárd (Bucerdea Vinoasă, Botschard) Fehér megyében két Bocsárd nevű település létezik. Mindkettő neve a bocsárokra, azaz az egykori királyi szőlőcsőszökre utal. Búzásbocsárd, Balázsfalvától 12 km-re, míg Borosbocsárd- Hegyalján, Magyarigentől 2-km re található. A Magyarigen és Boroskrakkó között elterülő hegyaljai település eredete az Árpád korra nyúlik vissza. Nevét már 1232-ben említették az oklevelek Buchard néven. A települést egy szűk völgyben található, amelyen a Bocsárd pataka folyik át. 1238-ban Buchard és lakosai „cum populis de Buchard” (IX. Gergely pápa, IV. Bélához intézet levelében), 1299-ben és 1332-ben Buchard néven fordulnak elő. A XIV. században román lakosságát is említik, aki a falu felső részét lakta. 1346-ban Villa olachalis Buchard, 1347-ben Bychad, 1496-ban Olahbochard, 1733-ban Boros-Bocsárd, 1760-1962- Olah Boros Bocsárd , 1850-ben Bucserdia, 1854-ban Olah Boros Bocsárd néven jelent meg. 1505-ben Magyarbochard néven írják az oklevelek. Valószínűleg a román és magyar falurész megkülönböztetése végett. 1299-ben Aranyászút, Bocsárdmező, Bocsárdpatakfő formában is előfordult. 1332-ben plébániatemploma van, ebben az évben papja, Henczmannus a pápai tizedjegyzék szerint 80 dénárt fizetett. 1334-ben Imre plébános 30 dénárral tartozott. 1346-ban a Káptalan és Péter alvajda vitája következtében a település a Kecskés királyi vár települése lett. 1486-ban a település ismét az erdélyi Káptalan birtokai közé tartozott. Ekkor már a mai Borosbocsárd néven fordult elő. 1854-ben említették utoljára hivatalosan magyar etnikumot jelző névvel: Magyar- Boros-Bocsárd. A település valójában Kecskekő hegyén levő egykori vár alatt terül el. Ez a magyarázata annak, hogy 1346-ban a Székeskáptalan azt panaszolta, hogy Kecskekővár emberei a Káptalan birtokát pusztították, amelyen Borosbocsárd a Káptalan egyik legjobb faluját jelentette. A cukorsüveg formájú Kecskekő 1078 m. magas szirtjén a Kecskés vár évezredeken át a vidék őreként szolgált. Már Kr.e. I. században említették Consolatio ad Liviam műben, de a Ptolemeus féle ókori térképen is Apoulon várát a Kecskekő erősségében vélik felismerni a történészek. A dákok kisebb erődítménye után, már a rómaiak is ide építették egyik erődítményüket (castrumukat). A Kecskekő középkori vára kevésbé volt jelentős, annak ellenére, hogy onnan a Maros középső folyását ellenőrizni lehetett. A XV. századi lebontását az motiválta, hogy rablólovagok váraként szolgált. A Dózsa felkelés idején, Várday katolikus püspök vára volt. Ekkor ez történt: „A köznép megszállotta Kecskés királyi várat, s onnan a szomszéd falvakba járt égetni, rabolni és fosztogatni. A nemesek megtámadták ezt a várat és Fodis Tamást, a ki tiltakozott az ellen, hogy onnan most már az ő fegyvereik pusztítsák birtokait, ártatlanul meggyilkolták. Hogy tehát ez a vár továbbra is a latrok barlangja és a szökevények menedéke ne legyen, a király az ország főurainak és főpapjainak érett megfontolással tett tanácsára elhatározta és megparancsolta, hogy Kecskés várát le kell rontani, bástyáit és tornyait pedig le kell hordani. Ez a vár Gyulafejérvár és Tövis között, Borosbocsárd felett, a Maros jobb partján feküdt. A nép azt hiszi, hogy valaha Tündér Ilona vára volt. A sziklacsúcson levő romjai közt a Basta elől futók még 1603-ban is menedéket kerestek s meredek oldalán kisebb ellenség fölhatolását egyszerű kődobálással még talán most is vissza lehetne tartani.” A reformáció korában még mindig katolikus érdekeltségű, mert Borosbocsárdot 1596-ban Báthory Zsigmond, Náprági Demeter püspöknek adományozta. Itt tartották 1710-ben azt a református zsinatot, ahol Vásárhelyi István, küküllővári lelkész köré tömörült főkonzisztóriális rendszer hierarchikus törekvéseit ellenző lelkészek zajosan nyilvánultak meg. Középkori temploma a XX. századig még állt. Az utolsó két évszázadban a hívek fogyatkozása miatt a templom rommá vált a körülvevő kőfallal és a különálló haranglábbal együtt. Magyar lakossága a reformáció idején protestánssá lett, a templommal együtt. Egyházi életét a református püspöki uradalom bocsárdi jelenléte határozta meg. A borosbocsárdi püspöki birtok a híres Ghillányi Hujetner/Humer Jakab és Gergely testamentáris hagyatékából került át a Református Egyház tulajdonába. A birtok tulajdonviszonyairól szóló iratcsomót a Kolozsvári Református Levéltár őrzi. Az erdélyi Református Egyház Ghillányi Jakab 1674 január 4 előtt bekövetkezett halála után lett a birtok tulajdonosa. A birtok átadása helyett Ghillányi özvegye, Apafi Anna megtagadta a végrendelet végrehajtását, bízva bátyja és a főurak támogatásában. 1679. június 4-én az alvinci zsinaton Tofeus Mihályt, I Apafi Mihály udvari lelkésze lett az új püspök. Tofeus megindította a hagyatéki keresetet. 1679. június 29-én megtörtént Ghillányi Humer Jakab birtokának átruházása. Apafi Anna kiegyezési ajánlatot tett az egyháznak, de az nem fogadta el. Tofeus válaszként 1679. júniusában, a Gyulafehérvárott ülésező Országgyűlés utolsó napján Apafi, és néhány befolyásos református tanácsúr jelenlétében, védőbeszédet tartott az özvegy és támogatói ellen. Még az egyházi átkot is kilátásba helyezte. Ezek után a fejedelem és a főurak ajánlatára Apafi Anna kiegyezett az egyházzal és a hagyaték őt megillető részét átadta. A Ghillányi hagyaték borosbocsárdi birtoka, Dési Jánosné, Szárászi Ilonától került megvásárlásra 1668. november 23-án 1340 forintért, míg a gyulafehérvári belső és külső telkek és épület 1646. március 28-án kerültek a Ghillányi család birtokába. A Gyulafehérvár környéki birtokok közé tartozott Ghillányi Gergely 1654. július 2-án megerősített sárdi lakóháza és jószágai is. Ezeknek a jószágoknak az igazgatására a református püspök Borosbocsárdon egy udvarházat létesített, amelynek felügyeletével az udvarbíró mellett a helyi református lelkészt is megbízták. A településen a XVIII. században még jól működő püspöki birtokokat igazgató kúriát találunk: „in Curia seu Domo Nobiliari Clarissimi ac Reverendissimi Domini Johannis L. Borosnyai, Ecclesiarum in Principatu Transilvaniae Reformatarum Superattendentis. A püspöki birtok Urbáriumát Bonyhai Simon György püspök készítette el 1728-ban. Ugyanakkor a gyülekezet önálló életét is figyelemmel kisérhetjük. Borosbocsárd őnálló lelkésze 1754-ben Krakkói Sámuel, aki gyülekezete vagyoni helyzetét a Relatoriában ismertette: „Tudgyuk bizonyoson hogy ezen M. Boros Bocsárdi Reformata Ecclesiának vagyon két Parochiális fundussa, az edgyik mellyen most actu lakik Tiszteletes Református Pap Krakkai Sámuel Uram ö Kegyelme” Másik egyházi telkén az iskolamester lakott: „Az másik Parochialis fundus vagyon az irt Református /20/ Templomon alol a falun le folyo patak és Nap kelet felöl valo uttza között, melly Parochialis funduson most ide valo Reformata Schola Mester Kováts István” Ez azt is jelezte, hogy egykoron a településen református iskola is volt. A ma már nem létező templom helye a parókia épülete mellett, alatt volt: „alol pedig a Reformatus Templom czinteremjével edgyütt” Lestyán Ferenc erdélyi műemlékeket leíró könyve tévesen azonosítja be a templomot. XVIII. századi lelkészei közül néhánynak nevét ismerjük. Bodoki Sámuel 22 évet szolgált a településen. Halála 1752. július 26-án, temetése pedig július 30-án volt. Helyét a sárdi Karkói/Krakkói Sámuel vette á, aki haláláig, 1761-ig volt e helység lelkésze. 1761-ben új lelkésze a vingárdi gyülekezetből érkezett Nagy György volt, aki 1761 után a Székelyföldre távozott. Helyette Széki Teleki László udvarából, Batz István lett a lelkész, akit 1769-ben hívtak meg tordai lelkésznek. Őt követte a korábban barabási és ribicei lelkész Vég Sámuel, aki innen 1776-ban a szomszédos Boroskrakkóba ment. 1776-tól utolsó XVIII. századi lelkésze Kerekes István az Abrudbányán korábban rektori tisztséget betöltő lelkész lett. 1834-ben Borosbocsárd lelkipásztora a tragikus sorsú berlini peregrinus Ács Sándor volt. Főbb birtokosa Ghyllaniumok alapján a XVIII. században az akkori református püspök Borosnyai Lukács János, valamint a Boér, Bessenyei és Harsányi családok voltak. Ezt igazolta a XVIII. században, hogy a Főkonzisztórium a püspököt a hivatal birtokához közeli gyülekezetbe irányította, mint például Borosnyait a Magyarigeni gyülekezetbe. Ebben, egyházpolitikai vonzatai mellett a püspöki vagyonkezelés is szerepet játszott. Egyházi birtokainak helynevei többnyire magyar eredetűek: Igen felől, Ó Mál szőlő, Vásáros Domb, Igeni út alatt, Sárdi útra rugó földek, Karkó felől, Pásinton, Szőlők alatt való Lábba, Rövidekben, a Csere árka, Kertek megett, a Csere Szőlők alatt való Lábba, Középben, Tövisnél, Fellyül Bilakon, Tarlószer nevezetű Promontorium, Magos Mál, Bornyú Mál. Ma: Tarlosiu, Către Ighiu, Către Cricău stb. A XVIII. században még református anyaegyház, de a múlt század elején már csak filia, és a XX. század elején teljesen megszűnt. Megszűnésének az oka abban volt, hogy az amúgy is kevés magyar lakosságot az 1848-as időkben a román felkelők elpusztították: Akkor 40-70 magyar lakosa halt meg szörnyű halállal a Vásártér mezején. A borosbocsárdi nemzetőrök Ács Sándor református lelkész vezetésével kisebb csoportját képezték a környékbeli nemzetőröknek, hiszen összesen 26 személyből állt csapatuk. A fenyegetés pillanataiban nyilvánvalóan a túlerővel szembeni tehetetlenségükkel számolva megadták magukat „a legkisebb ellenállás nélkül”. A fegyverek Gyulafehérvárra szállítása után kezdődött el az öldöklés. A szomorú események következtében elpusztult Ács Sándor lelkész, 4 éves unokájával együtt, a szőlőjét gondozó Péterffy Árpád enyedi tanár és több helyi magyar lakos. Sokan Vajasdra menekültek. Ács Sándor 1835-ben berlini peregrinus volt, és 1834-től lelkészkedett Borosbocsárdon. Szolgálatának elején szentelték lelkésszé Magyarigenben. 1850. március 4-én az esperesi beszámolóban megállapítást nyert, hogy:”A Bocsárdi Eklésia tagjai közül 63-an öletettek meg, életben vannak 25-ön, kik jelenleg visszaköltözni Vajasdról nem mernek. Templom és papilak leégett. Anyakönyv, Úrasztalához valók, és minden levelek elvesztek. A pap családostól és a kántor megöletett. Jöttek tudomásomra oly adatok, mellyeknek nyomain egy Comissio sokakat megkeríthet.” 1852-ben „tőkéjéből semmi meg nem került” a kántorlakot is csak 1853-ra tudták kijavíttatni. 1866-ban a borosbocsárdi egyház még desolata egyházközségnek számított és Magyarigenhez csatolták. A bororosbocsárdi területekről szóló nyilvántartások részben elégtek, ez volt az oka annak, hogy 1868-ban az Egyházkerület beszámolót kért Magyarigentől. Eszerint Borosbocsárdban volt: 22 hold 12 öl szántó, 4 hold 19 öl kaszáló, 2 hold 1378 öl szőlő, 3 hold 50 négyszögöl erdő, 1 hold 1318 öl terméketlen föld, valamint 10 hold 312 öl kaszáló. A pusztítások miatt felajánlott dézsma kárpótlás először Borosbocsárd kapta meg 1866-ban, amelyet Zalatna használt fel. Harangját Abrudbánya örökölte. A Ghillányi hagyatékból örökölt borosbocsárdi püspöki szőlők 1918. decemberében a népharag áldozatává lettek. Nagy Károly püspök jelentésében nyugtalanítóan állapította meg, hogy „több egyházközségünk néptelenedett el s fosztatott meg hívei fenntartó gazdasági erejétől.” A borosbocsárdi püspöki szőlők és épületeit a lázongó tömeg feldúlta, úgyannyira, hogy el kellett adni, ezzel a püspöki jövedelmet is csökkentve. 1918. december 11-én a forradalmi lázban égő tömeg feltörte a pincéket, a bort elvitték, részben kiengedték majd az ajtókat, hordókat, ablakokat összetörték, és az udvarházat felgyújtották. Később a szőlőkarókat is elhordták, majd elkezdték kivágni a szőlőtőkéket is. A lakóházak, présházak és a frissen telepített püspöki szőlő visszafordíthatatlan károkat szenvedett. Ezzel az Egyházkerület helyzete Borosbocsárdon „teljesen bizonytalan lett […] amint a bolsevista hangulatból megítélhető volt”. Kihasználva a kényszerű eladásból származó jó vételi lehetőséget, a szőlőterületeket a borosbocsárdi Borza Chirilă vásárolta meg. Ma már nem csak a magyar lakosság van eltűnve, hanem a magyar templom, iskola és kántorlak nyomai is. Az 1762-ben készült osztrák katonai felmérések alapján a református templom a jelenlegi alsó ortodox templom helyén volt. 1910-ben 1277 lakosából 11 magyar, 1266 román volt. Ebből 557 görög-katolikus, 710 görögkeleti ortodox volt. Ma már nem élnek magyarok a településen.