Boroskrakkó

A XIV. század elején az igeniekkel együtt a Káptalan minden tiltakozása ellenére, megszerezték a zalatnai, abrudi, metesdi és ompolyicai káptalani uradalmakat, illetve a Káptalan birtokában levő Vajasdot, és Sárd püspöki birtokát. Az Anjou-kor királya, Károly Róbert (1288-1342) az erdélyi nemesi-királyi összetűzések idején (1316-1322) orvosolni próbálta a történteket, akkor, amikor 1320-ban, Temesváron, Nekcsei Demeter épp a boroskrakkói és magyarigeni birtokok peres felülvizsgálatát kezdeményezte a Káptalan panaszának következményeképp. A királyi hatalom megszilárdulásával Boroskrakkó 1338-ban szerzett birtokait elvesztette. Ez jele annak, hogy a szász Universitas helyett a magyarigeniek és boroskrakkóiak mindig a gyulafehérvári Püspökséghez, királysághoz vagy vajdasághoz igazították helyi kisközösségeik politikáját. A nem megfelelő átigazolás hatalom- és területvesztéshez vezetett. Így Vajasd a Káptalan birtokába került vissza, amelynek Boroskrakkóval való határát egy sánc jelezte. Amikor a gyulafehérvári Római Katolikus püspökség megszerezte Kecskekő várát, a boroskrakkóiak korábbi ellenfelükkel szemben függő viszonyba kerültek. Az ezt követő évtizedekben a király egykori telepeseinek legtöbb privilégiumát visszavonta. A társadalmi regresszió jele az, hogy 1439. január 27-re, már nem királyi szabad vendégekkel, hanem a püspökség alárendelt jobbágyaival számolhatunk. Igaz, Johannes Rufus (Vörös János) bíró a régi szabadságokat idézte, amelyeket Lépes György püspök (1375-1442) csakis azért említett meg, mert a törökellenes harcban, valamint a bábolnai felkelés leverésében a boroskrakkóiak, mint hűséges püspökségi jobbágyok kivették részüket. A XV. század elejére már csak, mint erdélyi püspöki jobbágyok jelentek meg az okiratokban. E társadalmi pozícióból csak a reformáció után emelkedtek ki.

Egyházáról az első adat 1309-ből ismeretes, amikor Mauritius plébánosát tanúnak idézték a Székeskáptalan és egyes szász papok perében. A templom épülete azonban régebbi, XII. századi, mert II. Endre 1206-ból való oklevelében megerősíti a krakkói vendégek (primi hospites regni) elődeitől kapott privilégiumait, tehát a szászok már korábban itt lehettek. Valószínűleg a Rajnán túli vidékekről érkeztek. 1332-ben Pál a plébános, aki a pápai tizedjegyzék szerint 12 pensa dénárt fizet, majd 3 márkát, ismét 3 márkát dénárokban, 1333-ban 8 pensa dénárt, 1334-ben 7 pensát, 10 dénárt, 30 dénárt, 5 dénárt, 1335-ben 5 pensa dénárt. Ekkor említették a Pastorreu, azaz a Pásztorrév helynevet is, amely ugyancsak a magyar lakosság jelenlétére utalhat. 1345-ben György a plébános, aki 1356-ban fehérvári kanonok. 1382-ben Péter a plébános. 1401-ben az elhunyt Cseh János utódjául, Enyedi Jánost rendelte plébánosnak IX. Bonifác pápa. 1420-ban Tamás, 1460-ban János, 1463-ban pedig Péter a plébános. 1500-ban Valentinus plébánosa Páduában tanult.

Ma álló templomának nyugati bejárata a XIII. század elejéről származik. A templom egykor háromhajós román kori bazilikának épült. Románkori szentélyének végleges kiépítését valószínűleg az 1241-es tatárjárás akadályozta meg. A szentély padlóját XIII. Gemina Legió feliratával ellátott római téglák borítják. A torony nyugati falán egykori körablakok nyomai látszanak. Építése helyi erőkkel történhetett, hiszen a gyulafehérvári székesegyház tetőszerkezetének bonyolult ácsmunkálatait 1291-ben Syfrid boroskrakkói szász mester vezette, Monoszlói Péter püspökségének idején (1270-1309). Az építő szakmaiságát Boroskrakkó papja, és a gyulafehérvári Káptalan tagja, Arnold igazolta. A szentély román kori boltozatának helyébe a XV. században gótikus boltozat került. A hajó déli falán falfestmény-töredékek maradtak fenn, egymás fölötti rétegekben. Közülük „Az utolsó vacsora” freskótöredéke olaszos eredetre vall. A torony ikerablakai melletti 1572-es dátum a templomjavítás, vagy építési fázis emlékét jelzi. A II. Világháború után, mint értékes műemléket restaurálták. Padlóját ekkor borították be a római (Leg. XIII. Gem.) téglákkal. A templom körül a XV-XVI. században egy négybástyás védművet építettek, ennek ma már csak két romos bástyája látható. E várfal napjainkban 1-3 m magasan áll, itt-ott lőrések maradványai láthatóak rajta. Korábbi négy védőtornya közül a nyugati oldalon álló tornyot a kerítőfalat is felhasználó lakóházba építették be, a délkeleti toronynak mindössze méternyi magas fala maradt ránk, az északkeleti kaputoronynak pedig – a nyugati oldal kivételével – csupán alapfalai figyelhetők meg. 1900 után beomlott oldalhajóit lebontották és vakárkádokat alakítottak ki. Később a mellékhajókat nem tudták visszaállítani és ma csak a főhajó áll. A torony nyugati falán egykori körablakok nyomai látszanak. A templomot 1962 és 1970 között, majd a 2000-es években állították helyre. Várfalához épült a XVIII. századi Bürger kúria. Középkori katolikus lakossága a reformáció idején protestánssá lett. A templom 1572-ben átkerült a reformátusok használatába. A XVI. században Boroskrakkó és nemesi udvarháza – II. János király jóvoltából – Csáky Mihály kancellár (1492-1572) tulajdonába került, aki 10 000 magyar aranyforintért vásárolta meg. 

1567 májusában már református lelkésze van, Koppány Orbán, aki „Karko mezőváros egyházának papja”, és Csáky Mihály kancellár pártfogoltja volt. A lelkész később Nagyenyedre távozott (még 1585 előtt), ahol a Nagyenyedi Egyházmegye esperese lett. Boroskrakkó XVI. századi református lelkészei közül a fenesi Fabritius Istvánt ismerjük, aki 1583 júniusában tanúként jelent meg egy gáldi birtokadományozásban. 1590-ben Csáky Mihály örököse, unokaöccse Gábor, valamint Csáky Gábor özvegye, Bánffy Losonczy Klára lett. 1622. február 8-án itt temették el Bethlen Istvánné, született Csáky Krisztinát, aki Bethlen Gábor fejedelem sógorasszonya volt. 1697-ben lelkésze Zaláni Baltazár, aki korábban Teleki Pál nevelője volt. 300 kg-os harangjának felirata: „A krakkói Ref. Ecla. Toldi Miklós, Utzás József kurátor és Jakots István egyházfisága idejében 1774.” Geleji Katona István püspök, Boroskrakkóban férjhezment Zsuzsanna lányának gondnokká lett fia öntette a harangot. Ekkor a település lelkésze az egykori leideni pereginus Tholdi Miklós volt.