Főoldal|Az Egyházmegye története|Közösségek|Kapcsolat|Honlap térképTérkép
  • Gyulafehérvár
  • Alsómarosváradja
  • Boroskrakkó
    • Relatoria Boroskrakkó
  • Borosbocsárd
  • Borosbenedek
  • Magyarigen
  • Sárd
  • Vajasd
  • Marosszentimre
  • Alvinc
  • Borberek
  • Csóra
  • Abrudbánya
  • Verespatak
  • Zalatna
  • Tövis
  • Diód
  • Kis-Enyed, Pókafalva, Vingárd (Székás völgye)
  • Alsóorbó

Boroskrakkó

Boroskrakkó- XIII. századi templomBroskrakkó-templomerőd
II. József katonai térképeBoroskrakkó légifelvétel
Boroskrakkó templomtor nyaBoroskrakkó szentély
Boroskrakkó románkori kapuzatBoroskrakkó templomablak
Boroskrakkó templombelsőBoroskrakkó keresztelőmedenceBroroskrakkó befalazott vakárkádokAz Ágoston Sándor Alapítvány önkéntesei Boroskrakkóban.A szentély külsején levő felirat: Ulricus et MariaBoroskrakkó légifelvétel2005 templomtorony zsindelycseréjeBoroskrakkó az 1848 októberében  elpusztult magyarok rendőrség melletti tömegsírjaErődítmény XVI. századHegyaljai naplementeKrakkói dombok télenÁgoston Sándor Alapítvány önkénteseiAz Ágoston Sándor és Bod Péter Alapítvány önkénteseiBoroskrakkó XVI. századi sarokbástyaBoroskrakkó- vasazott templomkapuBoroskrakkói templomtoronyAlapítványi önkéntesek BoroskrakkóbanBoroskrakkó légifelvételBoroskrakkó - légifelvételBoroskrakkó télenRománkori kapuzat BoroskrakkóTönkrement sírkő a boroskrakkói temetőbenBoroskrakkó- középkori sekrestyebejáratRománkori kockafejezetes oszlopfők BoroskrakkóbanZárókő a szentélyben - BoroskrakkóKőtumba a borokrakkói temetőben

Fotógaléria

(Összesen 34 kép. Kattintson bármelyik képre a galéria megtekintéséhez)

A XIV. század elején az igeniekkel együtt a Káptalan minden tiltakozása ellenére, megszerezték a zalatnai, abrudi, metesdi és ompolyicai káptalani uradalmakat, illetve a Káptalan birtokában levő Vajasdot, és Sárd püspöki birtokát. Az Anjou-kor királya, Károly Róbert (1288-1342) az erdélyi nemesi-királyi összetűzések idején (1316-1322) orvosolni próbálta a történteket, akkor, amikor 1320-ban, Temesváron, Nekcsei Demeter épp a boroskrakkói és magyarigeni birtokok peres felülvizsgálatát kezdeményezte a Káptalan panaszának következményeképp. A királyi hatalom megszilárdulásával Boroskrakkó 1338-ban szerzett birtokait elvesztette. Ez jele annak, hogy a szász Universitas helyett a magyarigeniek és boroskrakkóiak mindig a gyulafehérvári Püspökséghez, királysághoz vagy vajdasághoz igazították helyi kisközösségeik politikáját. A nem megfelelő átigazolás hatalom- és területvesztéshez vezetett. Így Vajasd a Káptalan birtokába került vissza, amelynek Boroskrakkóval való határát egy sánc jelezte. Amikor a gyulafehérvári Római Katolikus püspökség megszerezte Kecskekő várát, a boroskrakkóiak korábbi ellenfelükkel szemben függő viszonyba kerültek. Az ezt követő évtizedekben a király egykori telepeseinek legtöbb privilégiumát visszavonta. A társadalmi regresszió jele az, hogy 1439. január 27-re, már nem királyi szabad vendégekkel, hanem a püspökség alárendelt jobbágyaival számolhatunk. Igaz, Johannes Rufus (Vörös János) bíró a régi szabadságokat idézte, amelyeket Lépes György püspök (1375-1442) csakis azért említett meg, mert a törökellenes harcban, valamint a bábolnai felkelés leverésében a boroskrakkóiak, mint hűséges püspökségi jobbágyok kivették részüket. A XV. század elejére már csak, mint erdélyi püspöki jobbágyok jelentek meg az okiratokban. E társadalmi pozícióból csak a reformáció után emelkedtek ki.
Egyházáról az első adat 1309-ből ismeretes, amikor Mauritius plébánosát tanúnak idézték a Székeskáptalan és egyes szász papok perében. A templom épülete azonban régebbi, XII. századi, mert II. Endre 1206-ból való oklevelében megerősíti a krakkói vendégek (primi hospites regni) elődeitől kapott privilégiumait, tehát a szászok már korábban itt lehettek. Valószínűleg a Rajnán túli vidékekről érkeztek. 1332-ben Pál a plébános, aki a pápai tizedjegyzék szerint 12 pensa dénárt fizet, majd 3 márkát, ismét 3 márkát dénárokban, 1333-ban 8 pensa dénárt, 1334-ben 7 pensát, 10 dénárt, 30 dénárt, 5 dénárt, 1335-ben 5 pensa dénárt. Ekkor említették a Pastorreu, azaz a Pásztorrév helynevet is, amely ugyancsak a magyar lakosság jelenlétére utalhat. 1345-ben György a plébános, aki 1356-ban fehérvári kanonok. 1382-ben Péter a plébános. 1401-ben az elhunyt Cseh János utódjául, Enyedi Jánost rendelte plébánosnak IX. Bonifác pápa. 1420-ban Tamás, 1460-ban János, 1463-ban pedig Péter a plébános. 1500-ban Valentinus plébánosa Páduában tanult.
Ma álló templomának nyugati bejárata a XIII. század elejéről származik. A templom egykor háromhajós román kori bazilikának épült. Románkori szentélyének végleges kiépítését valószínűleg az 1241-es tatárjárás akadályozta meg. A szentély padlóját XIII. Gemina Legió feliratával ellátott római téglák borítják. A torony nyugati falán egykori körablakok nyomai látszanak. Építése helyi erőkkel történhetett, hiszen a gyulafehérvári székesegyház tetőszerkezetének bonyolult ácsmunkálatait 1291-ben Syfrid boroskrakkói szász mester vezette, Monoszlói Péter püspökségének idején (1270-1309). Az építő szakmaiságát Boroskrakkó papja, és a gyulafehérvári Káptalan tagja, Arnold igazolta. A szentély román kori boltozatának helyébe a XV. században gótikus boltozat került. A hajó déli falán falfestmény-töredékek maradtak fenn, egymás fölötti rétegekben. Közülük „Az utolsó vacsora” freskótöredéke olaszos eredetre vall. A torony ikerablakai melletti 1572-es dátum a templomjavítás, vagy építési fázis emlékét jelzi. A II. Világháború után, mint értékes műemléket restaurálták. Padlóját ekkor borították be a római (Leg. XIII. Gem.) téglákkal. A templom körül a XV-XVI. században egy négybástyás védművet építettek, ennek ma már csak két romos bástyája látható. E várfal napjainkban 1-3 m magasan áll, itt-ott lőrések maradványai láthatóak rajta. Korábbi négy védőtornya közül a nyugati oldalon álló tornyot a kerítőfalat is felhasználó lakóházba építették be, a délkeleti toronynak mindössze méternyi magas fala maradt ránk, az északkeleti kaputoronynak pedig – a nyugati oldal kivételével – csupán alapfalai figyelhetők meg. 1900 után beomlott oldalhajóit lebontották és vakárkádokat alakítottak ki. Később a mellékhajókat nem tudták visszaállítani és ma csak a főhajó áll. A torony nyugati falán egykori körablakok nyomai látszanak. A templomot 1962 és 1970 között, majd a 2000-es években állították helyre. Várfalához épült a XVIII. századi Bürger kúria. Középkori katolikus lakossága a reformáció idején protestánssá lett. A templom 1572-ben átkerült a reformátusok használatába. A XVI. században Boroskrakkó és nemesi udvarháza – II. János király jóvoltából – Csáky Mihály kancellár (1492-1572) tulajdonába került, aki 10 000 magyar aranyforintért vásárolta meg. 
1567 májusában már református lelkésze van, Koppány Orbán, aki „Karko mezőváros egyházának papja”, és Csáky Mihály kancellár pártfogoltja volt. A lelkész később Nagyenyedre távozott (még 1585 előtt), ahol a Nagyenyedi Egyházmegye esperese lett. Boroskrakkó XVI. századi református lelkészei közül a fenesi Fabritius Istvánt ismerjük, aki 1583 júniusában tanúként jelent meg egy gáldi birtokadományozásban. 1590-ben Csáky Mihály örököse, unokaöccse Gábor, valamint Csáky Gábor özvegye, Bánffy Losonczy Klára lett. 1622. február 8-án itt temették el Bethlen Istvánné, született Csáky Krisztinát, aki Bethlen Gábor fejedelem sógorasszonya volt. 1697-ben lelkésze Zaláni Baltazár, aki korábban Teleki Pál nevelője volt. 300 kg-os harangjának felirata: „A krakkói Ref. Ecla. Toldi Miklós, Utzás József kurátor és Jakots István egyházfisága idejében 1774.” Geleji Katona István püspök, Boroskrakkóban férjhezment Zsuzsanna lányának gondnokká lett fia öntette a harangot. Ekkor a település lelkésze az egykori leideni pereginus Tholdi Miklós volt. 


12345


 

Készült a Szülőföld Alap támogatásával Honlap kivitelezése Szabo Zsolt