Főoldal|Az Egyházmegye története|Közösségek|Kapcsolat|Honlap térképTérkép
  • Gyulafehérvár
  • Alsómarosváradja
  • Boroskrakkó
    • Relatoria Boroskrakkó
  • Borosbocsárd
  • Borosbenedek
  • Magyarigen
  • Sárd
  • Vajasd
  • Marosszentimre
  • Alvinc
  • Borberek
  • Csóra
  • Abrudbánya
  • Verespatak
  • Zalatna
  • Tövis
  • Diód
  • Kis-Enyed, Pókafalva, Vingárd (Székás völgye)
  • Alsóorbó

Boroskrakkó

Boroskrakkó- XIII. századi templomBroskrakkó-templomerőd
II. József katonai térképeBoroskrakkó légifelvétel
Boroskrakkó templomtor nyaBoroskrakkó szentély
Boroskrakkó románkori kapuzatBoroskrakkó templomablak
Boroskrakkó templombelsőBoroskrakkó keresztelőmedenceBroroskrakkó befalazott vakárkádokAz Ágoston Sándor Alapítvány önkéntesei Boroskrakkóban.A szentély külsején levő felirat: Ulricus et MariaBoroskrakkó légifelvétel2005 templomtorony zsindelycseréjeBoroskrakkó az 1848 októberében  elpusztult magyarok rendőrség melletti tömegsírjaErődítmény XVI. századHegyaljai naplementeKrakkói dombok télenÁgoston Sándor Alapítvány önkénteseiAz Ágoston Sándor és Bod Péter Alapítvány önkénteseiBoroskrakkó XVI. századi sarokbástyaBoroskrakkó- vasazott templomkapuBoroskrakkói templomtoronyAlapítványi önkéntesek BoroskrakkóbanBoroskrakkó légifelvételBoroskrakkó - légifelvételBoroskrakkó télenRománkori kapuzat BoroskrakkóTönkrement sírkő a boroskrakkói temetőbenBoroskrakkó- középkori sekrestyebejáratRománkori kockafejezetes oszlopfők BoroskrakkóbanZárókő a szentélyben - BoroskrakkóKőtumba a borokrakkói temetőben

Fotógaléria

(Összesen 34 kép. Kattintson bármelyik képre a galéria megtekintéséhez)

A XVIII. századtól már a széki Telekiek birtoka volt. 1716-tól két évig itt tevékenykedett a gyulafehérvári várból elűzött Sárospataki-Gyulafehérvári Kollégium, majd 1718-ban innen költözött Marosvásárhelyre. Boroskrakkó 1750-ben 135 háztartásból állt, 1761-ben 125 ortodox és hat görög-katolikus családot számláltak össze a településen. Református egyházát 1766-ban 95 férfi és 111 nő alkotta, tehát valamivel több, mint 200 személyből állt magyar közössége. 1786-ban a települést 842-en lakták, valószínűleg a település 25 százaléka magyarnyelvű lehetett. A XVIII. században egyházközsége gazdasági helyzetét és lelkészeit többnyire ismerjük: „Tudgyuk bizonyoson hogy ezen Karkai Reformata Ecclesiának vagyon egy Parochialis fundussa, mellyen most actu lakik ide valo fungens Tiszteletes Papunk Tholdi Miklós Uram ö kegyelme.” Lelkésze előtte Léczfalvi Bálint volt. Vagyonát illetően: „Tudgyuk bizonnyal hogy ezen Reformata Ecclesiának vagyon egy egykerekű Malma, az falunak felső végin” Ugyanakkor dézsmanegyeddel is rendelkezett. 
A XVIII. században még református anyaegyház. Lelkészei közül többet is ismerünk: Vásárhelyi Tamás 1752-ben történt halála után, Boroskrakkót a korábban már említett Tholdi Miklós – torockószentgyörgyi származású – lelkipásztor vette át. Tholdi halála 1776. január 22-én következett be. Őt Vég Sámuel követte, aki korábban 1769-től a szomszédos Borosbocsárd lelkipásztora volt. Vég 1786-ban halt meg. 1786-tól Sánta István peregrinációból visszatérő lelkész lett a parókusa. A Closca - Horea felkelés idején a környék magyarsága közvetlen veszélybe került. 1784. november 11-én, délelőtt 10-11-kor szereztek tudomást a krakkói magyarok a felkelők tömegeinek érkezéséről, sejtve békésnek nem nevezhető szándékaikat is. Nemzeti és felekezeti korlátozottság jellemezte a Krakkóba érkező felkelőket. A zendülés első állomása gróf Teleki Ádám udvarháza volt, ahonnan továbbhaladva  a református templom összes értékét elrabolták. A boroskrakkói események vezetője Horea fia, a 19 éves Ioan Horea volt, aki a mogosi Closka által küldött csapatokkal egyesülve támadta meg Hegyalja településeit. 1834-ben a település lelkésze Sánta Sámuel volt.
Az egyházközség talpraállása után az 1848-as erdélyi polgárháborúja Boroskrakkónak visszavonhatatlan károkat okozott. Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc idején, Boroskrakkó, Axente Sever (1821-1906) román felkelő lágerének állomáshelye lett, és ezzel egyszerre a gyulafehérvári vár élelmezésével is megbízták a települést. A román - Habsburg közös adminisztráció nyomán a leltározással, élelembegyűjtéssel és szállítással megbízott személyek: Franz Hild kapitány, Joseph Fink adminisztrátor és Samuil Poruţiu tribün voltak. A román láger katonai teendőit Ioan Bălaş és Ioachim Băcilă végezték. 1848 tavaszán 150-160 fős közös krakkói és borosbenedeki nemzetőrség alakult, Józsa István krakkói református lelkész vezetésével. 1848. október 20-án Tibori István református jobbágy figyelmeztette a lelkészt arra, hogy az éjszaka leple alatt esedékes a román támadás, amelynek legelső célpontja maga a lelkész volt, nemzetőrvezető szerepe miatt. A lelkésznek sikerült a szomszédos magyar faluba, Vajasdra menekülnie, Tibori a támadóknál pedig kegyelmet talált. Magyarigenhez hasonlóan 1848. október 26-ig a helyzet elviselhető volt, de ugyanaznap foglyoknak nyilvánították a krakkói magyarokat is. 1848. október 28-ig a foglyokat Bíró Miklós börtönné átalakított udvarházában őrizték. A megtorlás pillanata akkor következett be, amikor a nagyenyedi csapatok élén báró Bánffy János (1817-1852), a későbbi honvédezredes, mintegy 600 emberrel megtámadta a Boroskrakkó melletti román csapatokat, többek között azzal a szándékkal, hogy az igeni, benedeki, sárdi, krakkói magyar foglyokat szabadítsa ki. A 3000 embert számláló román csapatot Balaş tribün vezette, amelyet Károly Ferdinánd ezredbeli osztrák katonák, valamint román határőrcsapatoktól támogattak. A nemzetőrcsapatok a kedvezőtlen időjárási viszonyok és a számára nem kedvező erőviszonyok miatt, dolgavégezetlenül visszatértek. [A hiányzó részletet teljes terjedelmében olvashatja: Gudor Kund Botond, Az eltűnt Gyulafehérvári Református Egyházmegye és egyházi közösségei, Tortoma Kiadó - Barót, Kriterion Kiadó -Kolozsvár, 2011 műben]. Ezután a magyarokat a református vártemplomba szállították őket, majd október 28-án, szombaton este, golyó által végezték ki a 125 ártatlan boroskrakkói magyar embert. A román monográfusok így emlékeznek meg az eseményekről. „1848-ban a forradalom hevében, amely a magyar lakosság 50 %-át jelentette Boroskrakkó lakosságának, agyonlövéssel lemészároltatott a Reciur nevű helyen, ahol egy domb alatt azoknak a csontjai vannak, akiket agyonlőttek.” A halottakat sokkal később, csak 1849 februárjában temették el a lovagiskola (a jelenlegi rendőrség) melletti gödörbe. 1849. március 12-én a boroskrakkói Görög Katolikus Egyház leiratában arról olvashatunk, hogy az összes boroskrakkói „rebellis” legyilkoltatott a lelkésszel egyetemben, tehát a református templom tulajdona őket illeti meg. A forradalom bukása utáni periódusban a megmaradt és korábban felprédált anyagi javakat, valamint terményeket a lágerekből visszatérő krakkói románok lefoglalták, mint „nekik járó jusst”. 


12345


 

Készült a Szülőföld Alap támogatásával Honlap kivitelezése Szabo Zsolt