Boroskrakkó

A XVIII. századtól már a széki Telekiek birtoka volt. 1716-tól két évig itt tevékenykedett a gyulafehérvári várból elűzött Sárospataki-Gyulafehérvári Kollégium, majd 1718-ban innen költözött Marosvásárhelyre. Boroskrakkó 1750-ben 135 háztartásból állt, 1761-ben 125 ortodox és hat görög-katolikus családot számláltak össze a településen. Református egyházát 1766-ban 95 férfi és 111 nő alkotta, tehát valamivel több, mint 200 személyből állt magyar közössége. 1786-ban a települést 842-en lakták, valószínűleg a település 25 százaléka magyarnyelvű lehetett. A XVIII. században egyházközsége gazdasági helyzetét és lelkészeit többnyire ismerjük: „Tudgyuk bizonyoson hogy ezen Karkai Reformata Ecclesiának vagyon egy Parochialis fundussa, mellyen most actu lakik ide valo fungens Tiszteletes Papunk Tholdi Miklós Uram ö kegyelme.” Lelkésze előtte Léczfalvi Bálint volt. Vagyonát illetően: „Tudgyuk bizonnyal hogy ezen Reformata Ecclesiának vagyon egy egykerekű Malma, az falunak felső végin” Ugyanakkor dézsmanegyeddel is rendelkezett. 

A XVIII. században még református anyaegyház. Lelkészei közül többet is ismerünk: Vásárhelyi Tamás 1752-ben történt halála után, Boroskrakkót a korábban már említett Tholdi Miklós – torockószentgyörgyi származású – lelkipásztor vette át. Tholdi halála 1776. január 22-én következett be. Őt Vég Sámuel követte, aki korábban 1769-től a szomszédos Borosbocsárd lelkipásztora volt. Vég 1786-ban halt meg. 1786-tól Sánta István peregrinációból visszatérő lelkész lett a parókusa. A Closca - Horea felkelés idején a környék magyarsága közvetlen veszélybe került. 1784. november 11-én, délelőtt 10-11-kor szereztek tudomást a krakkói magyarok a felkelők tömegeinek érkezéséről, sejtve békésnek nem nevezhető szándékaikat is. Nemzeti és felekezeti korlátozottság jellemezte a Krakkóba érkező felkelőket. A zendülés első állomása gróf Teleki Ádám udvarháza volt, ahonnan továbbhaladva  a református templom összes értékét elrabolták. A boroskrakkói események vezetője Horea fia, a 19 éves Ioan Horea volt, aki a mogosi Closka által küldött csapatokkal egyesülve támadta meg Hegyalja településeit. 1834-ben a település lelkésze Sánta Sámuel volt.

Az egyházközség talpraállása után az 1848-as erdélyi polgárháborúja Boroskrakkónak visszavonhatatlan károkat okozott. Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc idején, Boroskrakkó, Axente Sever (1821-1906) román felkelő lágerének állomáshelye lett, és ezzel egyszerre a gyulafehérvári vár élelmezésével is megbízták a települést. A román - Habsburg közös adminisztráció nyomán a leltározással, élelembegyűjtéssel és szállítással megbízott személyek: Franz Hild kapitány, Joseph Fink adminisztrátor és Samuil Poruţiu tribün voltak. A román láger katonai teendőit Ioan Bălaş és Ioachim Băcilă végezték. 1848 tavaszán 150-160 fős közös krakkói és borosbenedeki nemzetőrség alakult, Józsa István krakkói református lelkész vezetésével. 1848. október 20-án Tibori István református jobbágy figyelmeztette a lelkészt arra, hogy az éjszaka leple alatt esedékes a román támadás, amelynek legelső célpontja maga a lelkész volt, nemzetőrvezető szerepe miatt. A lelkésznek sikerült a szomszédos magyar faluba, Vajasdra menekülnie, Tibori a támadóknál pedig kegyelmet talált. Magyarigenhez hasonlóan 1848. október 26-ig a helyzet elviselhető volt, de ugyanaznap foglyoknak nyilvánították a krakkói magyarokat is. 1848. október 28-ig a foglyokat Bíró Miklós börtönné átalakított udvarházában őrizték. A megtorlás pillanata akkor következett be, amikor a nagyenyedi csapatok élén báró Bánffy János (1817-1852), a későbbi honvédezredes, mintegy 600 emberrel megtámadta a Boroskrakkó melletti román csapatokat, többek között azzal a szándékkal, hogy az igeni, benedeki, sárdi, krakkói magyar foglyokat szabadítsa ki. A 3000 embert számláló román csapatot Balaş tribün vezette, amelyet Károly Ferdinánd ezredbeli osztrák katonák, valamint román határőrcsapatoktól támogattak. A nemzetőrcsapatok a kedvezőtlen időjárási viszonyok és a számára nem kedvező erőviszonyok miatt, dolgavégezetlenül visszatértek. [A hiányzó részletet teljes terjedelmében olvashatja: Gudor Kund Botond, Az eltűnt Gyulafehérvári Református Egyházmegye és egyházi közösségei, Tortoma Kiadó - Barót, Kriterion Kiadó -Kolozsvár, 2011 műben]. Ezután a magyarokat a református vártemplomba szállították őket, majd október 28-án, szombaton este, golyó által végezték ki a 125 ártatlan boroskrakkói magyar embert. A román monográfusok így emlékeznek meg az eseményekről. „1848-ban a forradalom hevében, amely a magyar lakosság 50 %-át jelentette Boroskrakkó lakosságának, agyonlövéssel lemészároltatott a Reciur nevű helyen, ahol egy domb alatt azoknak a csontjai vannak, akiket agyonlőttek.” A halottakat sokkal később, csak 1849 februárjában temették el a lovagiskola (a jelenlegi rendőrség) melletti gödörbe. 1849. március 12-én a boroskrakkói Görög Katolikus Egyház leiratában arról olvashatunk, hogy az összes boroskrakkói „rebellis” legyilkoltatott a lelkésszel egyetemben, tehát a református templom tulajdona őket illeti meg. A forradalom bukása utáni periódusban a megmaradt és korábban felprédált anyagi javakat, valamint terményeket a lágerekből visszatérő krakkói románok lefoglalták, mint „nekik járó jusst”.