Sárd

Sard, Kothmarkt
 

Gyulafehérvártól, Zalatna irányába csak 10 km-re fekvő település.A XIII. század elején (1238) Sárd a gyulafehérvári római katolikus püspök tulajdonában volt. 1238-ban Sard, 1282-ben és 1325-ben Sárd, 1364-ben Sard néven említik a források. Első említése ahhoz az 1238-ban kiállított dokumentumhoz köthető, amelyben a Magyarigennel való vitás határkérdéseket maga IV. Béla király tárgyalta. Ebben írták le, hogy a sárdi határ a magyarigeni Pap dombjától (Măgulici) kezdődik, és Borosbocsárd érintésével a ma már nem létező Szent Márton település mellett halad el (ma ennek helyét Bisericuţa-nak = Templomocskának nevezik). Ez a település az 1241-es tatárjárás után eltűnt. Sárd is sokat szenvedhetett a tatárjárás alatt, mert 1246-ban Gál, Erdély püspöke IV. Bélától azt kérte, hogy a püspökség településeire beköltöző szász vendégek adómentességet élvezhessenek. A dokumentum tehát jelezte a pótolandó demográfia űrt. Magyarigennel és Boroskrakkóval ellentétben, a szászok sárdi és vajasdi telepítése az egyház szerepvállalásával történt. A kiváltságokat jóváhagyták, hiszen egy, 1263-ban kiállított oklevélben, többek között Sárd korábbi adómentességi kérése is megerősítést nyert. Itt említették konkrétan azt is, hogy a települést a tatárok 1241-ben felperzselték és elpusztították. Amikor a szászsebesi szászok 1277-ben (Alárd vizaknai bíró kivégzése után) megtámadták a püspöki várost, Sárd is a prédálás áldozatává vált. A dokumentumok szerint a szász támadás miatt a helyi lakosság száma nagyon megcsappant. Az erre utaló oklevél említi a szász vendégek sárdi jelenlétét is, ez azonban a települést nem mentette meg a szászsebesiek támadásától. 1282-ből tudunk a templomról és a településen levő püspöki udvarházról: „In villis [….] sive curtibus pontificabilus [….] in comitatu Albensi vocata Sard”. 1295-ben Péter gyulafehérvári püspök külön kiváltságokkal szabályozta a sárdiak jogait és kötelességeit. A dokumentum érdekessége, hogy két különböző kategóriájú lakosról beszél: szabad szász telepesekről, akiknek saját törvénykezési joggal rendelkező bírójuk volt, noha a püspökkel szembeni kötelezettségeik is voltak, valamint jobbágyként élő alattvalókról.

Az akkora már asszimilálódófélben levő szászok a befizetendő püspöki jusst Szent Márton emlékünnepén kellett beszolgáltassák, ez a szász királyi adóra a census Sancti Martini-ra utal. 1320-1367 között Sárd, mint püspöki birtok, konfliktusba keveredett az akkor virágkorukat élő krakkói és magyarigeni telepesekkel, akik Kán László (1297-1315) erdélyi vajda oldalán Zalatna és Abrudbánya bányászati jogai mellett Vajasd és Sárd birtokát is megszerezték. A vajda és a püspök hatalmi harca a XIV. században felerősödött, így magát a királyt, Károly Róbertet kérték fel az ügyben való igazságszolgáltatásra. Később Szécsényi Tamás (1321-1342) erdélyi vajda unszolására, Károly Róbert 1337-ben, Nagyváradon döntötte el, hogy Sárdot visszaadja az erdélyi püspöknek. Amikor 1364-ben Domokos erdélyi püspök ismételten megerősítette a sárdiak jogait, már csak sárdi jobbágyokról emlékezett meg.

Püspöki uradalomként fontos egyházközségként szerepelt a középkorban. 1333-ban Imre a plébánosa, aki a pápai tizedjegyzék szerint 5 pensát és 22 dénárt fizet, 1334-ben 4 pensát, majd 10 pensát. 1401-ben Miklós a plébános és egyben dékán is, akit „Michaelis literatus de Sard […] custos eclesie Alba Transilvaniae et notarius eclesiae”-nek nevezték. Az 1438 és 1442 közötti erdélyi török hadjáratok arra kötelezték, főleg a Gyulafehérvár környékén élő katolikusokat, hogy templomaikat erődítményekké alakítsák át. Így került sor a magyarigeni és krakkói templomok mellett a sárdi templom erődítésére is. A sárdi templomerőd első említése Mohács előtt egy évvel, 1525-ből származik. Ebben Péter tárnokmestert Sárd mezőváros püspöki várnagyaként említik. Jelzésértékű, hogy már a XVI. század elején a Fejedelemség korában a település lényeges fejlődésen ment át, hiszen oppidum jellege mezővárosi piactartási jogot feltételezett. Az új társadalmi státust János Zsigmond 1570-ben a sárdiaknak kiállított adománylevelében említette, majd 1570. április elsején pontosította a mezőváros kiváltságait, és birtokokat is adományozott nekik. Városi Statutumairól, rendtartásáról a magyarigeni törvények jóváhagyásakor is szó esett, mint olyanokról, amelyeket prototípusként használtak a piactartási joggal rendelkező városok törvénykezésének megalkotásában. 1670. április 23-án a Nagyenyeden tartott Fehér Vármegyei Közgyűlés a magyarigeni törvényeket úgy fogadta el, hogy azok megegyeznek a sárdi nemesek Statutumával. Ezek szerint, időben, a sárdi mezővárosi rendtartás sokkal korábbi volt, mint az azt követő magyarigeni vagy alvinci városi szabályzat. 1579-ből ismerjük Oláh Bálint sárdi bíró nevét. A sárdi városi önkormányzat működéséről az 1608. május 25-én megszövegezett Egyezségből szerezhetünk tudomást. A reformáció idején a gyakori adományozások miatt a települést olyan polgárok kezdték lakni, akiknek viszonyuk a korábbi őshonos nemességgel rendezetlen volt. A Hegyalja fejlődését tipikusan alakító nemesi-városi önkormányzatiság szellemében, 1608-ban Báthory Gábort kérték fel: írja át a település polgárai és az ott lakó nemesség közötti megállapodást a közös földek használatáról. Az akkori sárdi főbíró, Zéles Lukács, egy másik – alacsonyabb rangú – bírót is feltételez, de a „sárdi eskütt tanáccsal egyetömbe és közönségösen az egész várassal végeztük” megállapítás, nem csak a városi Tanács létét igazolta, hanem lakosainak egyöntetűségét és alapos motiváltságát a városi döntések meghozatalában. A Rendtartás és Egyezség lényege a két egymáshoz idomulni akaró társadalmi osztály: a helyi nemesség és új tulajdonosok érdekegyeztetésének folyamatát tanúsította. Legérzékenyebb pontja a sárdi kincstári birtokok az armálisták (új nemesek) általi megszerzése volt, ők fejedelmi kegyként, kikerülte a vagyoni kohéziójában érdekelt Sárdot, a helybeli lakosság érdekeit sértették. Közös rendezendő érdekként jelent tehát meg: a templom és iskola fenntartása, az erdőtüzek eloltása, a dézsma sárdiaknak való befizetése és az állatok törvénytelen legeltetésének tiltása. Az anyagi érdekeket az oklevél művelődési-hitbeli toldalékkal egészítette ki.