Főoldal|Az Egyházmegye története|Közösségek|Kapcsolat|Honlap térképTérkép
  • Gyulafehérvár
  • Alsómarosváradja
  • Boroskrakkó
  • Borosbocsárd
  • Borosbenedek
  • Magyarigen
  • Sárd
    • Relatoria Sárd
  • Vajasd
  • Marosszentimre
  • Alvinc
  • Borberek
  • Csóra
  • Abrudbánya
  • Verespatak
  • Zalatna
  • Tövis
  • Diód
  • Kis-Enyed, Pókafalva, Vingárd (Székás völgye)
  • Alsóorbó

Sárd

Sárd XV. századi kapubástyaSárd temploma és XV. századi kapubástya
Aug. 20 ünnepség 2008-banII. József katonai térképe
Az Ágoston Sándor önkéntesei munka közbenA födém javítása Sárdon, önkéntesek munka közben
A restaurált sárdi templombelsőA sárdi templom hajója
Kapubástya SárdonXIV. századi szentély SárdonA templomerőd bástyája belülrőlA XVIII. századi olaszos hangulatú sárdi templomtoronyA sárdi templomSárd télenMennyezetkészítők munka közbenAblaktisztítás SárdonA megfiatalodott templombelsőBárócz Huba esperesA sárdi 1848 október 28-án meghalt  áldozatok templomfalán elhelyezett emléktáblájaA födém, amely 1920-ban már életveszélyes voltAz  Ágoston Sándor Alapítvány elnöke munka közbenSárdi istentisztelet aug. 20-ánAz erődtemplomA sárdi harangAz erőd a toronyból nézveAz erődtemplom restaurált bástyájaA födém SárdonAlapítványi önkéntes munka közbenMég szól a zsoltárA sárdi áldozatok tömegsírja: ma már a fa sem jelzi a tragédia helyétAz egykori erődbe épített tanítói lakásA sárdi pasztofóriumSárd madártávlatbólSárd légifelvételRégi gótikus templomkapuzat SárdonKéső gótikus bástyaablak SárdonIgenpataka a sárdi Görbe utca mellett

Fotógaléria

(Összesen 37 kép. Kattintson bármelyik képre a galéria megtekintéséhez)


Sard, Kothmarkt
 
Gyulafehérvártól, Zalatna irányába csak 10 km-re fekvő település.A XIII. század elején (1238) Sárd a gyulafehérvári római katolikus püspök tulajdonában volt. 1238-ban Sard, 1282-ben és 1325-ben Sárd, 1364-ben Sard néven említik a források. Első említése ahhoz az 1238-ban kiállított dokumentumhoz köthető, amelyben a Magyarigennel való vitás határkérdéseket maga IV. Béla király tárgyalta. Ebben írták le, hogy a sárdi határ a magyarigeni Pap dombjától (Măgulici) kezdődik, és Borosbocsárd érintésével a ma már nem létező Szent Márton település mellett halad el (ma ennek helyét Bisericuţa-nak = Templomocskának nevezik). Ez a település az 1241-es tatárjárás után eltűnt. Sárd is sokat szenvedhetett a tatárjárás alatt, mert 1246-ban Gál, Erdély püspöke IV. Bélától azt kérte, hogy a püspökség településeire beköltöző szász vendégek adómentességet élvezhessenek. A dokumentum tehát jelezte a pótolandó demográfia űrt. Magyarigennel és Boroskrakkóval ellentétben, a szászok sárdi és vajasdi telepítése az egyház szerepvállalásával történt. A kiváltságokat jóváhagyták, hiszen egy, 1263-ban kiállított oklevélben, többek között Sárd korábbi adómentességi kérése is megerősítést nyert. Itt említették konkrétan azt is, hogy a települést a tatárok 1241-ben felperzselték és elpusztították. Amikor a szászsebesi szászok 1277-ben (Alárd vizaknai bíró kivégzése után) megtámadták a püspöki várost, Sárd is a prédálás áldozatává vált. A dokumentumok szerint a szász támadás miatt a helyi lakosság száma nagyon megcsappant. Az erre utaló oklevél említi a szász vendégek sárdi jelenlétét is, ez azonban a települést nem mentette meg a szászsebesiek támadásától. 1282-ből tudunk a templomról és a településen levő püspöki udvarházról: „In villis [….] sive curtibus pontificabilus [….] in comitatu Albensi vocata Sard”. 1295-ben Péter gyulafehérvári püspök külön kiváltságokkal szabályozta a sárdiak jogait és kötelességeit. A dokumentum érdekessége, hogy két különböző kategóriájú lakosról beszél: szabad szász telepesekről, akiknek saját törvénykezési joggal rendelkező bírójuk volt, noha a püspökkel szembeni kötelezettségeik is voltak, valamint jobbágyként élő alattvalókról.
Az akkora már asszimilálódófélben levő szászok a befizetendő püspöki jusst Szent Márton emlékünnepén kellett beszolgáltassák, ez a szász királyi adóra a census Sancti Martini-ra utal. 1320-1367 között Sárd, mint püspöki birtok, konfliktusba keveredett az akkor virágkorukat élő krakkói és magyarigeni telepesekkel, akik Kán László (1297-1315) erdélyi vajda oldalán Zalatna és Abrudbánya bányászati jogai mellett Vajasd és Sárd birtokát is megszerezték. A vajda és a püspök hatalmi harca a XIV. században felerősödött, így magát a királyt, Károly Róbertet kérték fel az ügyben való igazságszolgáltatásra. Később Szécsényi Tamás (1321-1342) erdélyi vajda unszolására, Károly Róbert 1337-ben, Nagyváradon döntötte el, hogy Sárdot visszaadja az erdélyi püspöknek. Amikor 1364-ben Domokos erdélyi püspök ismételten megerősítette a sárdiak jogait, már csak sárdi jobbágyokról emlékezett meg.
Püspöki uradalomként fontos egyházközségként szerepelt a középkorban. 1333-ban Imre a plébánosa, aki a pápai tizedjegyzék szerint 5 pensát és 22 dénárt fizet, 1334-ben 4 pensát, majd 10 pensát. 1401-ben Miklós a plébános és egyben dékán is, akit „Michaelis literatus de Sard […] custos eclesie Alba Transilvaniae et notarius eclesiae”-nek nevezték. Az 1438 és 1442 közötti erdélyi török hadjáratok arra kötelezték, főleg a Gyulafehérvár környékén élő katolikusokat, hogy templomaikat erődítményekké alakítsák át. Így került sor a magyarigeni és krakkói templomok mellett a sárdi templom erődítésére is. A sárdi templomerőd első említése Mohács előtt egy évvel, 1525-ből származik. Ebben Péter tárnokmestert Sárd mezőváros püspöki várnagyaként említik. Jelzésértékű, hogy már a XVI. század elején a Fejedelemség korában a település lényeges fejlődésen ment át, hiszen oppidum jellege mezővárosi piactartási jogot feltételezett. Az új társadalmi státust János Zsigmond 1570-ben a sárdiaknak kiállított adománylevelében említette, majd 1570. április elsején pontosította a mezőváros kiváltságait, és birtokokat is adományozott nekik. Városi Statutumairól, rendtartásáról a magyarigeni törvények jóváhagyásakor is szó esett, mint olyanokról, amelyeket prototípusként használtak a piactartási joggal rendelkező városok törvénykezésének megalkotásában. 1670. április 23-án a Nagyenyeden tartott Fehér Vármegyei Közgyűlés a magyarigeni törvényeket úgy fogadta el, hogy azok megegyeznek a sárdi nemesek Statutumával. Ezek szerint, időben, a sárdi mezővárosi rendtartás sokkal korábbi volt, mint az azt követő magyarigeni vagy alvinci városi szabályzat. 1579-ből ismerjük Oláh Bálint sárdi bíró nevét. A sárdi városi önkormányzat működéséről az 1608. május 25-én megszövegezett Egyezségből szerezhetünk tudomást. A reformáció idején a gyakori adományozások miatt a települést olyan polgárok kezdték lakni, akiknek viszonyuk a korábbi őshonos nemességgel rendezetlen volt. A Hegyalja fejlődését tipikusan alakító nemesi-városi önkormányzatiság szellemében, 1608-ban Báthory Gábort kérték fel: írja át a település polgárai és az ott lakó nemesség közötti megállapodást a közös földek használatáról. Az akkori sárdi főbíró, Zéles Lukács, egy másik – alacsonyabb rangú – bírót is feltételez, de a „sárdi eskütt tanáccsal egyetömbe és közönségösen az egész várassal végeztük” megállapítás, nem csak a városi Tanács létét igazolta, hanem lakosainak egyöntetűségét és alapos motiváltságát a városi döntések meghozatalában. A Rendtartás és Egyezség lényege a két egymáshoz idomulni akaró társadalmi osztály: a helyi nemesség és új tulajdonosok érdekegyeztetésének folyamatát tanúsította. Legérzékenyebb pontja a sárdi kincstári birtokok az armálisták (új nemesek) általi megszerzése volt, ők fejedelmi kegyként, kikerülte a vagyoni kohéziójában érdekelt Sárdot, a helybeli lakosság érdekeit sértették. Közös rendezendő érdekként jelent tehát meg: a templom és iskola fenntartása, az erdőtüzek eloltása, a dézsma sárdiaknak való befizetése és az állatok törvénytelen legeltetésének tiltása. Az anyagi érdekeket az oklevél művelődési-hitbeli toldalékkal egészítette ki.


1234


 

Készült a Szülőföld Alap támogatásával Honlap kivitelezése Szabo Zsolt