Sárd

 A XVIII. századi lelkészeit többnyire ismerjük: Krakkói/Karkói Sámuel (1716 -1735-ig) Borosbocsárdra távozása után, 1735 augusztusában Vizsolyi András lett Sárd lelkésze, aki hivatalát 1761 júniusáig töltötte be. Őt követte Herepei Nagy István, Bánfi Dénes és Barcsai Ágnes udvarából, aki 1769-ig volt Sárd lelkésze. Ő volt az Egyházmegye pénztárosa, akit pénzügyi hiány miatt és hiányzásai miatt távolítottak el 1769-ben: „A híres Herepei Nagy István úr, elhanyagolva sárdi egyházával szembeni kötelezettségeit, gyakran két-három hónapot hiányozva sárdi egyházközségéből, hanyagsággal (károsítással) vádoltuk meg és az 1769-ben tartott vizitáció alkalmával csendben felmentettük.” Herepei Nagy Istvánt a torockói lelkészségből Sárdra hívott Bedő József (1769- 1776 januárjáig) követte. 1776 áprilisától kezdve Fábián László, volt külföldi peregrinus lett a sárdi lelkész. Fábián 1773-ban volt utrechti peregrinus, majd 1798-1812 között Sárdon esperesként lelkészkedett.  1784-ben, a Hóra-felkelés idején Sárdon a jobbágyok megtagadták az Eszterházy- és Teleki-birtokok földjeinek megmunkálását. 

A gyülekezet életének kiemelkedő lelkésze és az egyházmegye későbbi esperese (1810-1813) volt Fábián László (szül. 1741, meghalt 1813. február 20-án), aki sárdi hivatalát 1776-ban foglalta el. 1842-ben idősebb korú lelkésze Nagy Dániel volt, ő az 1848-as vérengzés áldozata lett. Nagy Rózália lányának, aki 1817. március 16-án halt meg, 42 évesen. 1843 nov. 21-én elhunyt feleségének ő maga állíttatta a síremlékeit, de Nagy Dániel, nem családja mellé, hanem a sárdi tömegsírba került.

1848-ban a forradalom és szabadságharc idején a település rendkívül sokat szenvedett. Az 1848. október 10-én alakult román nemzeti gárda Puchner báró őszi felhívásának engedelmeskedve felszólította a Vadady László által vezetett, 40 fős sárdi magyar nemzetőrséget, hogy fegyvereit tegye le. Vadadyt nemzetőr, de különösen a helyi adminisztrációban is betöltött szerepéért a román lázadók szerették volna elfogni. A román történetírás azt is szóvá tette, hogy egy jobbágy életét a helyi nemzetőrök korábban kioltották, valamint másik 37 románt megkínoztak. A jelek szerint mégsem uralták a helyzetet a magyarok, mert 1848. október 20-án a sárdi románok tömegesen vettek részt a gyulafehérvári Alsóvárosban élő magyarok megtámadásában. Az egyre közeledő veszély miatt, Benedek József nemzetőrnél a magyarok okt. 19-én gyűlést tartottak, amelyen elhatározták – az összetűzések elkerülése végett – a családtagok Gyulafehérvárra való szállítását. A közben már Fehérvárra menekült Benedek János, Szőllősi Elek, Vadady László (1800-1872) meggyőződhetett arról, hogy az 1848. okt. 20 - 21. események alkalmával a várőrség nem csak eltűri, hanem támogatja is a román csapatokat. Október 22-én megtámadták és lefegyverezték a sárdiakat is. A Szőllősi, Benedek és Jakab család tagjai a támadás áldozataivá váltak. Szigorú megfigyelés alatt, valószínűleg a magyarigenihez hasonló békekötés feltételeinek engedve, a sárdiak ideiglenesen visszatérhettek otthonaikba. 

A krakkói október 28-án történt Csengő völgyi sikertelen magyar felszabadítási kísérlet után, a fogva tartott hegyaljai magyarokkal településenként számoltak le. A sárdi megtorlást, amelynek több személy esett áldozatul október 29-én, a krakkói Rusan tribün vezette. Az Eszterházy és Szöllősy kúriában történt rövid fogva tartás után az összekötött sárdiakat kivégezték, köztük Nagy Dániel lelkészt, és még megmaradt családtagjait is. A vesztőhely Vadady László tulajdonát képező letarolt kukoricás föld volt, ahol két terebélyes cserfa volt látható, nem messze a Gyulafehérvár-Zalatnai országúttól. Jelenleg a vesztő- és sírhelyen a Stanciu család használatában levő udvar van, ahonnan a két cserefa kivágása után a kettős sírhalom is le lett tarolva. Tudtunkkal 44-90 ember között hal meg, a több áldozatot követelő akciókat maga Avram Iancu tiltotta le. A sárdi özvegyek nagy része Borbándra menekült, majd a magyar forradalmi seregek felvonulása alkalmával Gyulafehérvár alá költözött.

Vadady László, Puchner– ideiglenesen a ferencrendi zárdában berendezett – szebeni börtönét is megjárta. Letartóztatását a korábban védelmet kínáló Popa Niculita eszközölte ki, aki Vadady egyik – a nemzetőrségek megszervezésével kapcsolatos – levelét mutatta fel bizonyítékként Puchnernek. Szebenből csak 1849. márc. 12-én szabadult, amikor Bem csapatai elfoglalták a várost. A sárdi románok nemzeti gárdája a gyulafehérvári Băcilă parancsnoksága alá tartozott. A leszámolás utáni legfőbb megbízatása az volt, hogy a megölt vagy elmenekült magyarok javait a gyulafehérvári osztrák várőrség számára rekviráltassa. A sárdi románok kiásták a magyarok elrejtett javait is (Gyulai József családjáét), majd kettéosztva azokat részben a gyulafehérvári várba és Avram Iancu hegyekben harcoló lágerjeibe küldték. A pusztán maradt sárdi magyar birtokok sorsa fölött a szebeni Román Nemzeti Komité próbált dönteni. 1849 márciusában a tavaszi hadjárat alkalmával Bem ostromgyűrűbe zárta Gyulafehérvárt. [A hiányzó részletet teljes terjedelmében olvashatja: Gudor Kund Botond, Az eltűnt Gyulafehérvári Református Egyházmegye és egyházi közösségei, Tortoma Kiadó - Barót, Kriterion Kiadó -Kolozsvár, 2011 műben]

A Református Egyház is nehéz megpróbáltatásokon ment át a forradalom alatt. 1850. március 4-én tudomást szerzünk arról, hogy: „az egész eklésiában most csak két magyar ember lakik – megölettettek pedig az oláhok által 94-en. Ezek közt a pap és a kántor is megöletett. A papi lakás elégettetett – a templom sok Renovatiot kíván – [...] az Úrvacsorához való klenódiumainak még eddig nyomukba akadni nem lehetett. Az anyakönyv és minden levelek, s ezek közt minden töke pénzről szólló körlevelek is elvesztek- Azonban egy eréllyes Comissio nyomozása által sokakat vissza lehet kapni.” Később arról is tudomást szerzünk, hogy harangok a tűzben elolvadtak, de 1854-ben a megmaradt fémet értékesítették.