Főoldal|Az Egyházmegye története|Közösségek|Kapcsolat|Honlap térképTérkép
  • Gyulafehérvár
  • Alsómarosváradja
  • Boroskrakkó
  • Borosbocsárd
  • Borosbenedek
  • Magyarigen
  • Sárd
    • Relatoria Sárd
  • Vajasd
  • Marosszentimre
  • Alvinc
  • Borberek
  • Csóra
  • Abrudbánya
  • Verespatak
  • Zalatna
  • Tövis
  • Diód
  • Kis-Enyed, Pókafalva, Vingárd (Székás völgye)
  • Alsóorbó

Sárd

Sárd XV. századi kapubástyaSárd temploma és XV. századi kapubástya
Aug. 20 ünnepség 2008-banII. József katonai térképe
Az Ágoston Sándor önkéntesei munka közbenA födém javítása Sárdon, önkéntesek munka közben
A restaurált sárdi templombelsőA sárdi templom hajója
Kapubástya SárdonXIV. századi szentély SárdonA templomerőd bástyája belülrőlA XVIII. századi olaszos hangulatú sárdi templomtoronyA sárdi templomSárd télenMennyezetkészítők munka közbenAblaktisztítás SárdonA megfiatalodott templombelsőBárócz Huba esperesA sárdi 1848 október 28-án meghalt  áldozatok templomfalán elhelyezett emléktáblájaA födém, amely 1920-ban már életveszélyes voltAz  Ágoston Sándor Alapítvány elnöke munka közbenSárdi istentisztelet aug. 20-ánAz erődtemplomA sárdi harangAz erőd a toronyból nézveAz erődtemplom restaurált bástyájaA födém SárdonAlapítványi önkéntes munka közbenMég szól a zsoltárA sárdi áldozatok tömegsírja: ma már a fa sem jelzi a tragédia helyétAz egykori erődbe épített tanítói lakásA sárdi pasztofóriumSárd madártávlatbólSárd légifelvételRégi gótikus templomkapuzat SárdonKéső gótikus bástyaablak SárdonIgenpataka a sárdi Görbe utca mellett

Fotógaléria

(Összesen 37 kép. Kattintson bármelyik képre a galéria megtekintéséhez)

 A XVIII. századi lelkészeit többnyire ismerjük: Krakkói/Karkói Sámuel (1716 -1735-ig) Borosbocsárdra távozása után, 1735 augusztusában Vizsolyi András lett Sárd lelkésze, aki hivatalát 1761 júniusáig töltötte be. Őt követte Herepei Nagy István, Bánfi Dénes és Barcsai Ágnes udvarából, aki 1769-ig volt Sárd lelkésze. Ő volt az Egyházmegye pénztárosa, akit pénzügyi hiány miatt és hiányzásai miatt távolítottak el 1769-ben: „A híres Herepei Nagy István úr, elhanyagolva sárdi egyházával szembeni kötelezettségeit, gyakran két-három hónapot hiányozva sárdi egyházközségéből, hanyagsággal (károsítással) vádoltuk meg és az 1769-ben tartott vizitáció alkalmával csendben felmentettük.” Herepei Nagy Istvánt a torockói lelkészségből Sárdra hívott Bedő József (1769- 1776 januárjáig) követte. 1776 áprilisától kezdve Fábián László, volt külföldi peregrinus lett a sárdi lelkész. Fábián 1773-ban volt utrechti peregrinus, majd 1798-1812 között Sárdon esperesként lelkészkedett.  1784-ben, a Hóra-felkelés idején Sárdon a jobbágyok megtagadták az Eszterházy- és Teleki-birtokok földjeinek megmunkálását. 
A gyülekezet életének kiemelkedő lelkésze és az egyházmegye későbbi esperese (1810-1813) volt Fábián László (szül. 1741, meghalt 1813. február 20-án), aki sárdi hivatalát 1776-ban foglalta el. 1842-ben idősebb korú lelkésze Nagy Dániel volt, ő az 1848-as vérengzés áldozata lett. Nagy Rózália lányának, aki 1817. március 16-án halt meg, 42 évesen. 1843 nov. 21-én elhunyt feleségének ő maga állíttatta a síremlékeit, de Nagy Dániel, nem családja mellé, hanem a sárdi tömegsírba került.
1848-ban a forradalom és szabadságharc idején a település rendkívül sokat szenvedett. Az 1848. október 10-én alakult román nemzeti gárda Puchner báró őszi felhívásának engedelmeskedve felszólította a Vadady László által vezetett, 40 fős sárdi magyar nemzetőrséget, hogy fegyvereit tegye le. Vadadyt nemzetőr, de különösen a helyi adminisztrációban is betöltött szerepéért a román lázadók szerették volna elfogni. A román történetírás azt is szóvá tette, hogy egy jobbágy életét a helyi nemzetőrök korábban kioltották, valamint másik 37 románt megkínoztak. A jelek szerint mégsem uralták a helyzetet a magyarok, mert 1848. október 20-án a sárdi románok tömegesen vettek részt a gyulafehérvári Alsóvárosban élő magyarok megtámadásában. Az egyre közeledő veszély miatt, Benedek József nemzetőrnél a magyarok okt. 19-én gyűlést tartottak, amelyen elhatározták – az összetűzések elkerülése végett – a családtagok Gyulafehérvárra való szállítását. A közben már Fehérvárra menekült Benedek János, Szőllősi Elek, Vadady László (1800-1872) meggyőződhetett arról, hogy az 1848. okt. 20 - 21. események alkalmával a várőrség nem csak eltűri, hanem támogatja is a román csapatokat. Október 22-én megtámadták és lefegyverezték a sárdiakat is. A Szőllősi, Benedek és Jakab család tagjai a támadás áldozataivá váltak. Szigorú megfigyelés alatt, valószínűleg a magyarigenihez hasonló békekötés feltételeinek engedve, a sárdiak ideiglenesen visszatérhettek otthonaikba. 
A krakkói október 28-án történt Csengő völgyi sikertelen magyar felszabadítási kísérlet után, a fogva tartott hegyaljai magyarokkal településenként számoltak le. A sárdi megtorlást, amelynek több személy esett áldozatul október 29-én, a krakkói Rusan tribün vezette. Az Eszterházy és Szöllősy kúriában történt rövid fogva tartás után az összekötött sárdiakat kivégezték, köztük Nagy Dániel lelkészt, és még megmaradt családtagjait is. A vesztőhely Vadady László tulajdonát képező letarolt kukoricás föld volt, ahol két terebélyes cserfa volt látható, nem messze a Gyulafehérvár-Zalatnai országúttól. Jelenleg a vesztő- és sírhelyen a Stanciu család használatában levő udvar van, ahonnan a két cserefa kivágása után a kettős sírhalom is le lett tarolva. Tudtunkkal 44-90 ember között hal meg, a több áldozatot követelő akciókat maga Avram Iancu tiltotta le. A sárdi özvegyek nagy része Borbándra menekült, majd a magyar forradalmi seregek felvonulása alkalmával Gyulafehérvár alá költözött.
Vadady László, Puchner– ideiglenesen a ferencrendi zárdában berendezett – szebeni börtönét is megjárta. Letartóztatását a korábban védelmet kínáló Popa Niculita eszközölte ki, aki Vadady egyik – a nemzetőrségek megszervezésével kapcsolatos – levelét mutatta fel bizonyítékként Puchnernek. Szebenből csak 1849. márc. 12-én szabadult, amikor Bem csapatai elfoglalták a várost. A sárdi románok nemzeti gárdája a gyulafehérvári Băcilă parancsnoksága alá tartozott. A leszámolás utáni legfőbb megbízatása az volt, hogy a megölt vagy elmenekült magyarok javait a gyulafehérvári osztrák várőrség számára rekviráltassa. A sárdi románok kiásták a magyarok elrejtett javait is (Gyulai József családjáét), majd kettéosztva azokat részben a gyulafehérvári várba és Avram Iancu hegyekben harcoló lágerjeibe küldték. A pusztán maradt sárdi magyar birtokok sorsa fölött a szebeni Román Nemzeti Komité próbált dönteni. 1849 márciusában a tavaszi hadjárat alkalmával Bem ostromgyűrűbe zárta Gyulafehérvárt. [A hiányzó részletet teljes terjedelmében olvashatja: Gudor Kund Botond, Az eltűnt Gyulafehérvári Református Egyházmegye és egyházi közösségei, Tortoma Kiadó - Barót, Kriterion Kiadó -Kolozsvár, 2011 műben]
A Református Egyház is nehéz megpróbáltatásokon ment át a forradalom alatt. 1850. március 4-én tudomást szerzünk arról, hogy: „az egész eklésiában most csak két magyar ember lakik – megölettettek pedig az oláhok által 94-en. Ezek közt a pap és a kántor is megöletett. A papi lakás elégettetett – a templom sok Renovatiot kíván – [...] az Úrvacsorához való klenódiumainak még eddig nyomukba akadni nem lehetett. Az anyakönyv és minden levelek, s ezek közt minden töke pénzről szólló körlevelek is elvesztek- Azonban egy eréllyes Comissio nyomozása által sokakat vissza lehet kapni.” Később arról is tudomást szerzünk, hogy harangok a tűzben elolvadtak, de 1854-ben a megmaradt fémet értékesítették.


1234


 

Készült a Szülőföld Alap támogatásával Honlap kivitelezése Szabo Zsolt