Sárd

 A reformáció idején Sárd püspöki birtokból kincstári lett, ebből a vagyonból részesült a közben Reformátussá lett Egyháza is. A mezőváros és reformáció kapcsolata tehát Sárdon is tettenérhető. 1563-ban már protestáns papja van Gylokai (Gyolokai, Gyulai, Gyalai) Mátyás személyében. Ekkor hívei már többnyire magyarok voltak, bár Sárdot még „eclezia saxonica”-ként tartották számon. Gylokai Mátyás új hitű, de már magyar nevű lelkész volt ekkor a „Custos eclesiae Sardiensis”. Ő volt az, aki 1570-ben a katolikus püspökségtől korábban már szekularizált szőlőket megkapta. Ezeket a lelkész eltartása és templom gondozása céljából vehette át: „Az említett jószágok már régóta Sáárd-i egyházhoz tartoznak, azonban országgyűlési határozat alapján a többi egyházi javakkal együtt a kincstárra szálltak, majd a király adománylevelével az említett egyház építéséről, illetve Istennek igéjét hírdető papok szükségleteiről akarván gondoskodni, új adományként, örökjogon, haszonvételeikkel és tartozékaikkal együtt […] adományozza.” A település reformációja tehát, minden valószínűség szerint, Gylokai-Gyulai-Gyalai Mátyás lelkipásztorkodása idején zajlott le. A sárdi lelkész úgy jelent meg 1579-ben tanúként az Oláh Bálint sárdi bírónak eladandó „Bwnezzo” (Bunăziua) helyen levő szőlősnek adásvételi szerződésén, mint „Mátyás sárdi prédikátor.” Gylokai, Gyalai vagy Giulai (Gyulai) Mátyást 1589-ben Gemmeus alvinci esperes-lelkész ellen is behívták tanúnak, ugyanis az esperes közterheket nem viselő jobbágyokat tartott frissen adományozott gyulafehérvári házában. Sárd fontos településsé vált a regionális reformáció számára, hiszen Hercegszöllősi János, a neves gyulafehérvári és magyarigeni prédikátor itt kapott házat és adómentességet 1588. november 16-án. Itt lakott a XVI. század végén Báthory Zsigmond konyhamestere és titkára, valamint Gyarmathy Gergely, a vajdai jövedelmek behajtója, aranybeváltója és kincstári számtartója, aki a későbbiekben Forrón kapott birtokot. Stratégiai helynek is számított, főleg Gyulafehérvár vízellátásának szempontjából, hiszen Báthory András fejedelemsége alatt megpróbálták az Ompolyt a vár alá vezetni. A hatalmas anyagi és emberi áldozatok ellenére a vízelvezetéssel sikertelenül próbálkoztak: „András bíboros dicséretre méltó igyekezettel, de érdemleges eredmény híjján próbálta az Ompoly vizét Sárdtól egy csatornán a város falai közé juttatni, a megkezdett, de meghiúsúlt mű nyomai mind a mai napig megvannak.”

Románkori templomát később a kor gótikus stílusában átépítik. Eredetileg háromhajós román stílusú bazilika volt, a XIII. századból. A szentély külső falán láthatóak még a gótikus korszak ablakzáródásai, amelyeket a későbbiek során befalaztak. Belsejében a bordaívek tartókonzoljainak nyoma és a szentségtartó is látható. Zömök kaputornya és védművei a XV. században épültek. Építésére utalhat a kapubástya kőkeretes belső ablakának baloldalán az a kőbevésett címer, amely a Báthoryak korából keltezhető. A várfal harangozói lakás utáni külső oldalán római sírkő van a következő felirattal (A VVS AUG. C. L. APUL. PRO SALUTE SUA ET FLAVIAE. SYRAE CONIUGIS ET. C. VAL: FLAVIAN FILI ET OMNIUM SUORUM EX VOTO PUSUIT) A kapubástya és a templom is – az átalakítások ellenére – sok gótikus elemet őriz: többek között a déli és az északi kaput, négy gótikus ablakot. A hajót a XVIII. században lerövidítik s a lebontott anyagból olasz hangulatú tornyot építenek.

Basta korának pusztításai megviselték a települést. 1602. augusztus 25-én a sárdi Varga Lukácsnak, Giorgio Basta főgenerális azért erősítette meg a Báthory Zsigmondtól kapott nemességét és az ezzel járó udvarházát, mert sárdi Litteratus Pál kancelláriai főjegyző beosztottakként, hűséges szolgálatokat tett a Fejedelemségnek. A dokumentumon segítségével érzékelhetjük azt, hogy a fejedelemséget kiszolgáló hivatalnoki réteg (például a Litteratus, Varga család) a környező településeken lakott, de ugyanakkor azt is tudomásunkra jut az említett adomány megerősítésből, hogy 1602 körül a település legtöbb épülete leégett és pusztán állt. A református lelkészi állás jövedelmeit Bethlen Gábor biztosította. Iskolájáról már a XVII. század közepén tudunk. A XVII. században Sárdi Sebessi Boldizsár, I. Rákóczi György portai nagykövete, saját sárdi malmának jövedelméből a helyi iskolában tanuló ifjak támogatására kéthetente járó, egy-egy véka búzát, rendelt el. Ő az, aki jelentősebb román jobbágyréteget telepített Sárdra a zarándi, vaskohsziklási birtokáról. 1635. április 7-től az erdélyi javak prefektusa és a Fejedelemség tizedbérlője Deli Farkas lett, aki I. Rákóczi Györgytől kapott gazdag birtokadományt: a Sárd-Horgas utcájában, az igeni utcában, a templom melletti Tót utcában, a Mézesmál nevű szőlőhegyen, valamint a Boroskrakkóra és Borosbocsárdra vezető út mellett. A török-tatár invázió miatt 1658-ban a fejedelmi székhellyel együtt elpusztult Sárd lakosságának legnagyobb része is. Ez ismételt telepítési folyamatot indíthatott el, ahogy az Sárdi Baltazár 1661-ban megírt testamentumából is kiderül, aki sárdi birtokára Biharból, a Körösök vidékéről telepített román családokat, akiknek házhelyet, szántót és kaszálót adott. Ezt nem csak a demográfiai visszaesés motiválta, hanem az is, hogy Várad és környéke 1660-ban török kézre került, így ottani lakosságának élete is bizonytalanná vált. 1664. március 13-án I. Apafi Mihály, Sárdon a malom felé vezető utcában birtokot adott Baczoni István sárdi lelkésznek, amely adó és vámmenteséggel rendelkezett. Utána 1669-ben Vízaknai Mihály (1645-1685), volt a lelkésze: „Michael U. Vizaknaj. Ad pedagogium spect. Johannis Bethlen, acad. Belgicas inde salutans nunc pastor eccl. Sardiensis, mortuus […]”. A település nemessége többnyire református volt. 

A XVIII. század első évtizedeiben Sárd református magyarsága vallásában veszélyeztetettnek érezte magát. Az ellenreformáció során a görög katolikus román jobbágyok Sárd, Gyulafehérvár felé eső részében, 1710. március 21-én fakeresztet állítottak, amelyet a még számos protestáns sárdi közép- és kisnemesség vallási provokációnak tekintett. A tett magyarázásánál éles képet kapunk a sárdi magyarságról: „A sárdi megnyomorodott Reformata Ecclésiának Instantiája a Méltóságos gróff Teleki László uramhoz [….] Nagy lelkünk szomorúságával és fájdalmával jelentjük alázatos Isntantiánk által, Nagyságotoknak és Kegyelmeteknek, mivel hogy olyan hallatlan dolog esett rajtunk viradóra ad vigesima primum martii, hogy Határunkban, Városunk végin, Fejérvár felől, nálunk comoráló, Oláhság, az Keresztet fából felemelte, mint hogy megaprósodtunk és kevesedtünk, ők nállunk többek lévénerőnkkel nem obsistalhatunk [….] mi erőtelenek vagyunk.” A közben erőtlenné lett közösségnek 1715-ben Szekeres István volt a lelkésze. Az őt követő lelkész Karkói Sámuel, később Borosbocsárdra nevezett át.