A Református Egyházmegye szervezetének kialakulása és működése

A Gyulafehérvári Egyházmegye intézményes kereteiről részletesen írott forrást a XVIII. század első feléből (1717 után) találunk. Megismerkedhetünk az Egyházmegye vezetőségével, az esperessel (tractus senior), főjegyzővel (tractus notarius) és lelkészekkel (assesorokkal): „Johannes Pelsöczi, S. Synodi Generalis Juratus Notarius, Venerabilis Tractus Senior, in Ecclesia Igeniensi V. D. Minister, Daniel Gajdo Csernatoni, Venerabilis Tractus Juratus Notarius et in Ecclesia Albensi V. D. Minister, Franciscus Kis-Mányai in Ecclesia Zalatnensi V. D. M. et Assessor, Georgius Vajai in Ecclesia Vajasdiensi V. D. M. et Assessor, Samuel Bodoki in Ecclesia Boros-Botsardiensi V. D. M. et Assessor, Stephanus Bányai in Ecclesia Benedikiensi V. D. M. et Assessor, Emericus Keszeg in Ecclesia Borberekiensi V. D. M. et Assessor, Johannes Fáji in Ecclesia Alvincziensi V. D. M. et Assessor, Thomas K. Vásárhelyi in Ecclesia Karkaiensi V. D. M. et Assessor, Johannes J. Kasali in Ecclesia Vingardiensi V. D. M. et Assessor, fuit olim, nunc in Sz. Imre, ubi etiam fatis cessit, Antonius Pákéi in Vingardiensi V. D. M. facto et Assessor, Johannes M. Vásárhelyi in Ecclesia Kis-Enyediensi V. D. M. et Assessor, Stephanus Kovásznai in Ecclesias Diód-Várallya et Tövis V. D. M. et Assessor, Benjammin Nádudvari in Ecclesia Abrud-Bányaiensi V. D. M, Samuel Karkai in Ecclesia Sárdiensi V. D. Minister et Assessor, Johannes Pelsöczi Junior, Johannis filius V. D. Minister.” Amint a felsorolásból látható, a struktúrában az esperes (tractus senior, korábban decanus), az egyházmegyei főjegyző (Tractus Juratus Notarius) és a esküdt - lelkészek (a házasságjogi pereken assesorok) az szerepelnek, 11-14 közötti számmal, a gyülekezetek létszámának megfelelően. Rendkívül mobilis egyházszervezetről beszélhetünk. A lelkészek a szomszédos településekről, a Barcsay, Széki Teleki, Bethlen és Kemény udvarokból érkeztek papi állásaikba, vagy épp peregrináció utáni első állomáshelyük a Gyulafehérvári Egyházmegye. A nagy gyülekezetekben való hosszú szolgálat előfeltétele az egészség volt, de nem volt meglepő a láz, tüdőbaj miatti hirtelen halál is. A lelkészek távozását meghívás okozta, néhány esetben a fegyelmi ügyek miatt mozdították el őket. A legtöbbször a Székelyföldre, Tordára, Bethlenszentmiklósra, Cegébe vagy Nagyenyed környékére távoztak el. A leggyakoribb azonban a szomszédos egyházközségek megpályázása volt.

Az XVIII. század esperese Pelsőczi János magyarigeni lelkész volt, aki a későbbiekben 1748-1749 között a Református Egyház püspöke is lett. Utódát, Gajdó Dániel gyulafehérvári lelkészt 1749. június 2-án a boroskrakkói parciális zsinaton választották meg alesperesnek, tehát proseniornak, és Pelsőczi halála után lett csak esperes. A főjegyzői tisztség XVIII. századi vállalóit is megismerhetjük: „Huic vero in Juratum Notarium Clarissimus Johannes Faji, Ecclesiae Reformatae Al-Vintzensis Parochus in Synodo scilicet Parochiali tandem in Anno 1750. 19. Februarii habita Borberekini.” Fáy János főjegyzőt, Bod Péter követte hivatalában, majd őt Málnási László váltotta: „In officio Notarii pie defuncto Clar. ac Celeber. Dno Petro Bod in Tractu Albensi successit Clar. D. Stephanus Málnási in Ecclesia A. Carolinensi V. D. Minister ibidem die 24 Mensis Maji Anno 1769 celebrato.”  Haláluk után a főjegyzői hivatal viselői Ajtai Mihály borbereki lelkész és Bod Péter veje, a magyarigeni Deák János voltak: “Clarissimus D. Michael Ajtai Parochus Ecclesiae Borberekiensis per Annos 28 pius, probus, eruditus, Vener. Tractus triennalis Notarius per 4 fere menses morbo varie conflictatus mortalitatem deposuit beata mense ad panicum celestem sublatus Anno 1783 die 6 Iunii corpore cum sollenni frequentia die 15 Iunii sepulto. Cui demum in officio Notariatus eodem die 15 Iunii Clarissimis ac Reverendis Fratribus ibidem in Borberek congregatis suffectum et uno animo voto electus Notarius Clarissimus Dominus Ioannes Diak Ecclesiae M. Igeniensis Parochus scholae eruditionis.”

Az Egyházmegyében szükség volt egymás támogatására, és a központi egyházi intézmények fenntartására is. Emiatt az Egyházmegye pénzalapokat gyűjtött, amelyet a lelkészektől, illetve gyülekezetektől szerezhette be. A viaticumokat, büntetéseket és egyéb bevételeket az egyházmegyei kasszába gyűjtötték. Ennek működtetésére jött létre az egyházmegyei kasszáriusi szerepkör, amelynek tevékenységét az 1642-ben tartott nagyenyedi zsinaton írtak körül, majd 1703-ban újból rögzítettek és kiegészítettek. Az egyházmegyei kassza működéséről az 1748-ban tartott etédi zsinat is döntött. A XVIII. század egyik igen kényes és hosszadalmas, gyulafehérvári korrupciós ügye az volt, hogy az esperesség pénztárosa, Vizsolyi András sárdi lelkész az egyházmegyei kasszát megkárosította. Vizsolyi András az 1759-ben elvett 20 forintot „maga is megvallja, de megadni nem akarta”, amely tette fegyelmihez és palástvesztéshez vezetett. A cassarius tevékenysége azért volt fontos, mert később az egyházmegyei költségeket külön jegyzőkönyvben kellett vezetni, amelyet a főjegyző helyettese vett át: „A Traktus Cassaja az azzal való Sáfárkodásról folytatni szokott Jegyző Könyvvel edgyütt által adatik Benkő Lászlótól Cassarius Succesora Tiszteletes Director Áts János atyánkfiának gondviselése és számadása alá.” A főjegyzői tisztség megerősödésével, és a jegyzőkönyv megírásának részbeni átvállalásával, jelennek meg hangsúlyosabban a gyülekezeti ügyek is. Ezek inkább a parókiák gazdasági kérdéseivel (urbáriumaival), vagy a viaticumok, bírósági taxák és büntetések begyűjtésével foglalkoztak.