Zalatna

Az Ompoly völgyének egyik legnagyobb, jelenleg mintegy 12 000 lakost számláló városa Zalatna. A Vulturi és a Traján patak összefolyásánál fekszik, ahol egy völgykatlanban az Ompoly ered a Dimbó, a Zsidóhegy, a Breáza és a Magura hegyek között. Az ókor óta fő helye az erdélyi arany- és ezüstbányászatnak. Ma már csak néhány bánya működik, és 1704 után kiépített színesfém-feldolgozó ipara teljesen a múlté lett. A város jelenlegi kiöregedett és többnyire munkanélküli lakossága egykor bányászattal és ércmegmunkálással foglalkozott. Ma csak rézgálicot gyártanak ott. A XVIII. századtól kezdve itt volt a az erdélyi bányahatóságok: a bányakapitányság, a bánya- és vegyelemző-hivatal, arany-ezüstkohó s az azzal kapcsolatos szénkéneg-gyár székhelye. A XIX. században és a XX. század elején fontos kőfaragó és kőcsiszoló iskolája létezett.

Zalatna lakossága főleg színesfém-feldolgozással és bányászattal, részben pedig erdőgazdasággal foglalkozott. Ma már többnyire mindenki munkanélküli lett, a bezárt bányák és lebontott üzem miatt. Egyedül a füsttel szennyezett dombok, és az égnek meredő toronyszerű kémény emlékeztet a kommunizmus éveinek értelmetlen, környezetet és embert nem kímélő iparosítására. Az erdőségek még sokaknak biztosítanak keresetet. Zalatnán túl a Traján réten át a Trimpoly patak beömlésénél található az egykori bányaterület kénosi meddőhányója is. Itt van az egykori keskenyvágányú, most szélesvágányú zalatnai vasút végpontja. Ezt a Lukács Béla által megálmodott zalatnai szerelvényt nevezték el „görögkeleti expressnek”.

Nem véletlen tehát, hogy egyházi közösségei a Magyar Királyság - Vajdaság, majd Fejedelemség bányászatot irányító udvarházai, bányahivatalai, és hivatalnokai körül alakultak ki. Első említései úgy jelezték, mint Magyarigen és Boroskrakkó határában levő bányásztelepülést. Már a középkor óta használatban levő településnév etimológiája is a lakosok jellegzetes tevékenységére utal: 1263-ban Zalatna Bánya-ként jelent meg. 1316-ban Zalathna néven jelentkezett az oklevelekben. 1299-ben Zalatna területe káptalani birtok lett. Rövid időre 1316 – 1320 között a Kán László erdélyi vajda politikáját támogató magyarigeni és krakkói szász telepesek kapják meg a káptalani birtokot, aranybányászat céljából. 1357-ben Nagy Lajos király, a többi bányavároshoz hasonlóan, külön jogokat biztosított részükre. 1425-ben változott a név: Zlathnybány, 1553-ban Zalotna formára. Vegyes etnikumú bányászait Zsigmond király egyenjogúsította Körmöc, Selmec és Bélabánya lakóival.

Egyházas település volt, hiszen 1367-ből ismerjük Konrád plébános nevét. 1524-ben a minden bizonnyal német származású Bartholomäus a plébános. Középkori lakossága a reformáció idején protestáns lett. Sokáig tudomásunk van református és lutheránus, magyar és német lakosságról. A reformáció, ahogy a katolikus restauráció is a bányahivatalok és hivatalnokok körül épült ki. Az első protestáns egyház-alapítási próbálkozásokat tehát nem csak pusztán udvarházak körül, hanem a bányászhivatalnokok és a bányászok zalatnai társadalmában kell keresnünk. 1624-ben a lutheránus zipszerek templomot építettek maguknak. Első ismert református lelkésze Vízaknai Márton. Ő 1663-ban iratkozott be diáknak Nagyenyedre: „Martinus Vizaknai, 13. Apr. Rector patriae, contrascriba et senior.” 1672. július 24-től – 1673. július 8-ig a marosvásárhelyi partikula igazgatója volt.Ebből az időből maradt fenn egy nyugtája: „Anno 1672 die 30 Octobr[is] az Fejervarmegy Arenda penzböl levaltam flor. 35 [azaz] harmincz ötet. Martin[us] Vizaknai R[ector] S[cholae].” A rektor az iskolai év bevégzése előtt Zalatnára ment lelkésznek.A lassan fejlődő egyházközségnek a XVIII. században a püspök 400 forintot küldött a bányahivatalnok Köleséri Sámuel (1663-1732) segítségével, hogy az összeget a reformátusoknak megvásárolandó aranymosó stompra költse. Ennek jövedelme biztosította volna az iparosodó kisvárosban a reformátusok megélhetését, pontosabban „a megemlített summának interesséből lehetne az ottvaló Tekintetes prédikátornak esztendőnkint való substinentiája és sustentiója, mivel már a régi collatiók, mellyekből ennek előtte az Prédikátorok élhettek vala, tellyeséggel deficiáltatnak most már.” Leideni peregrinációja után Köleséri elhagyta debreceni lelkipásztori állását, majd 1699-ben elfogadta az erdélyi bányák felügyelői állását. Sajnos Köleséri nem igazán teljesítette a rábízottakat, hiszen a Boroskrakkón 1711. március 11-én tartott egyházmegyei Parciális Zsinat gyűlése után, ahol világossá lett a vásárlás fiasco-ja. E „nyomorult Ecclésia” megsegítésének kárvallott ügyét, gyorsabb megoldást remélve,  felterjesztették a Főkonzisztóriumhoz. A lépés ismételt sürgetése a felterjesztés után 7 évvel az osztrák iparosítási törekvések miatt nehéz helyzetbe került zalatnai reformátusok templomával és telekgondjaival magyarázható. Ugyanakkor, ahogy ez a korábbi dokumentumokból kiderült, a zalatnaiak fejedelemségkori jövedelmei elévültek. Zalatna lelkipásztora és egyháza szó szerint nyomoroghatott. Köleséri a kölcsönkapott 400 forint ügyének elbukását a bekövetkezett kuruc „Rebellió”-ra hárította, viszont biztosította az egyházi nemességet, hogy Kollonich bíborostól is megbízást kapott arra, hogy az összeget befektesse az abrudbányai aranybányákba, azzal az ígérettel, hogy amennyiben a befektetés aranyat hajt, azt majd a zalatnai lelkész igazolásával tudatni fogja a Főkonzisztóriummal. Valószínűleg, hogy Kollonich nevének és a bíborostól kapott megbízásnak említése után a Főkonzisztórium nem kívánt politikai botrányt okozni az ügyből.

Zalatna református egyházas telkéről egyik legkorábbi értesülésünk 1711. április 21-ből van. Kendi Anna és Zsófia egyik zalatnai birtokát a Református Egyháznak adományozta. Mivel ez a birtok a jelenlegi ipartelep területén volt (a régi kohó mellett), valószínűleg a korábbi templom telkéhez vagy annak szomszédságához tartozott. A Zalatnai Kincstár, Knopf Ferenc János bányász inspektor, Steinwille generális megbízásából, a testamentum érvénytelenségét perelte Egyedi Ábrahám akkori lelkésztől. Az állami segédlettel induló kisajátítás a kezdeti Habsburg iparosítás követelménye volt, és a leendő ipartelep közepén levő református templom kisajátítását célozta. A protestáns nemesi gondoskodás azonban lépten-nyomon megnyilvánult. 1720. augusztus 30-án Wesselényi István 30 magyar forintot adományozott Mányai (Marjai) János helyi lelkész számára. Kis Mányai Ferenc János a század elejétől lehetett Zalatna lelkésze és 1730-as évekig szolgálhatott ott. XVIII. századi lelkészei közül azonban másokat is ismerünk. Mányait követhette 1776-ig Barabás János lelkész, aki onnan Vajasdra ment. 1776-ban érkezett Marosnémetiből Zalatnára, Szemerjai Dániel, aki 1781-ig szolgált ott, majd onnan Vajasdra hívták. 1781-ben Zalatna új lelkésze már Bán István volt. Bán 1789-ig szolgált Zalatnán. Halála után fegyelmi folytán Zalatnára helyezték a volt gyulafehérvári segédlelkészt, Keresztes Józsefet. 1806. augusztus 21-én bekövetkezett halálakor megállapították, hogy: „a kikapásai miatt, távolították el három év és néhány hónapi zalatnai szolgálat után. Itt halt meg 1806. augusztus 21-én a közösség tirranikus vezetése után.”

Az egyházközségnek korábbi fejedelmi adományok voltak a birtokában. I. Apafi Mihály Zalatna és Abrudbánya lelkészeinek állandó jövedelmet rendelt. Ezt 1754-ben így örökítették meg a Relatória: ”Mi mindnyájon irásbol tudgyuk mondani, hogy néhai Boldog emlékezetü Erdélyi Fejedelem, Apaffi Mihálly, az ide valo Református Papnak conferalt volt az ide valo fiscalis procentusbol fl. h. 50. Tritici cub. 25. Vini urnas 40 et 1 sabellium in sallarium. Quod beneficium jam a nostra memoria non currit. Ennek a jövedelemnek a használata azonban a XVIII. század elején lehetetlenné vált.