Gyulafehérvár

Gyulafehérvár magyarsága politikailag exponált helyzetbe került, hiszen 1848-ban itt volt az erdélyi Habsburg-katonaság egyik legütőképesebb katonasága, és legmodernebb erődítménye. A modern, Morando Visconti által tervezett, Vauban rendszerű vár parancsnoka Ferdinand Knebel altábornagy volt. Szerkezete, hadereje, félelmes ellenőrzés hírét keltette a környék hadászatilag valamit is számító csoportosulásaiban. Ennek ellenére Fogarasy Antal vezetésével itt is megalakultak az Alsó-városbeli nemzetőrcsapatok. A nemzetőrcsapatok létszáma 400 körül mozgott. A kezdeti, látszólagos nemzetiségi jóviszonynak nemsokára vége szakadt az események politikai sűrűsödésével egyszerre. 

1848. október 20-án a szervezkedő románság megkezdte alkudozását a magyarokkal a nemzetőrség fegyverletételét illetően, azonban eközben az Alsóváros piacán felgyújtottak néhány épületet. 1848. október 21-én reggel 4-5 óra között ágyúlövéssel jelezték a város megtámadását. A történések szemtanúja és szenvedő alanya  – az akkor még fiatal főjegyző Elekes Károly – így írta le a történteket: „A vár felöl a városra indult mintegy hétezernyi oláh a vár és városi piacz közt levő várterületen több házat felgyújtott, mellynek világánál a legiszonyatosabb látvány a volt, hogy a vár sánczaira kiszegzett ágyútelepek mellett is égő kanóczok látszottak”. A támadás alkudozással, lökdösődéssel is járt, amelyben a nemzetőrök támadó szándékot láttak, és sortüzet nyitottak. A támadó románság visszavonult, halottaikat pedig a magyar nemzetőrök temették el.  Később az osztrákok „Elekes Károlyt az egyezkedés egyik vezetőjét, aki egyben ref. lelkész is volt elfogták, Bety Imre a közben kialakult tűzpárbajban megsebesült. A vár nem tett semmit, sőt helyeselte a városban kialakult feszültségtől terhes légkört. Paradigmává vált, Franz Horák várnagy mondása: „Hadd pusztuljon a rebbelis nép városával együtt.” A rebellis szintjére süllyesztett magyar nemzetőrséget a vár terhes közelsége és fenyegetése megadásra késztette. A várparancsnokság: Horák tábornok, Trausch ezredes, Rehák őrnagy, Tomasovszki százados, Horst hadbiztos védelmet ígért a városnak, ha Ferdinándra felesküsznek, és leteszik a fegyvert. A helyzet a fenti súlyos összetűzések után lecsillapodott. A város ostromának híre azonban gyorsan eljutott Hegyaljára és a bányavidéki Zalatnára is, ahol rendkívül izgatott állapotban várták a helyi fejleményeket. A magyarság ebben az álnyugalomban élte mindennapi életét a vár változó stratégiai helyzetének függvényében, addig, amíg egy osztrák század meg nem érkezett, ez folyamatosan biztosította az Alsó-város védelmét. Nagyobb változást a Bem vezette magyar forradalmi csapatok érkezése jelentett, ezek a várat több hónapon át ostromolták. Ekkora azonban a városnak már elege volt a feszült légkörből. Mégis figyelemmel kísérte a városon kívüli hadsereg ostromát, a be nem avatkozás politikáját folytatva. Egyetlen érzékelhetően örvendetes esemény az volt, hogy az ágyúkat a Portus, azaz a marosi kikötő felé fordították, ami nemcsak azt jelentette, hogy Bem érkezik, hanem azt is, hogy pillanatnyilag más lett az ellenség. A több hónapos ágyúdörgés végül is igazolta azt a gyanút, hogy a vár „bevehetetlen”. 1849 júniusában a várostrom véget ért és Bemék elvonultak. A forradalom után a fiatal Elekes Károly megállapította, hogy 1848-ban a gyulafehérvári Egyházközség 600 tagjából „a belháborúk alatt elesett három férfiú, és egy ítéletesen főbe lővetett.” Az esperes 1848. október 7-én úgy köszöntötte presbitereit, mint: „kiket az Isten belviszályok háborgásai között életben megtartott” jelezve, hogy az egyház javai épségben megmaradtak. Az 1848-as jobbágyfelszabadítási törvényekkel az Egyház elvesztette 11 jobbágytelkét és kelneki dézsmanegyed befizetőit, ezzel jövedelmei minimálisra csökkentek. Mégis – Elekes Károly lelkipásztorsága idején – a közösség virágzásáról számolhatunk be. 1850. december 1-jén a marosszentimrei és sárdi egyházközségeket filiaként Gyulafehérvárhoz csatolták,  jövedelmeikkel együtt. Közben Elekes Károly lelkész-esperest meghívták udvarhelyi főlelkésznek, de ő inkább Gyulafehérváron maradt egyházmegyéjének „elrombolt állapotát” újraépíteni. 1860-ban az 1760-ban épült templom évszázados fennállást ünnepelte az egyházközség. Sor került a parókia teljes felújítására is. Elekes Károly tartalmas lelkipásztori tevékenységét és közegyházi szerepét 1878. február 14-én bekövetkezett halála szüntette meg. Az I. Világháború előtt és az utána élő lelkészek közül kiemelkedő szerepe volt Gönczy Lajosnak (1889-1986), a későbbi teológiai tanárnak, politikai fogolynak, és az erdélyi protestantizmus legkiválóbb gyakorlati teológusának. Székelyudvarhelyi református családban nőtt fel. Édesapja, Gönczy Lajos, a Református Kollégium kémiatanára, majd igazgatója volt. Teológiai tanulmányait 1907-1912 között végezte. Évfolyamtársa volt Révész Imrének és Tavaszy Sándornak is, majd a Gecse-Baldácsy alap díjazottja lett. Személyiségére homiletika tanára, Ravasz László nagy hatással volt. 1912-ben tette le másodlelkészi képesítő vizsgáját, majd rövid segédlelkészi szolgálat után beiratkozott a berlini Friedrich Wilhelm Egyetemre. 1914-ben visszatért, és június 6-án bölcsészdoktori diplomát szerzett: Az érzelem problémája témakörben. 1914-ben a hosszan betegeskedő idős lelkész halála után megürült a gyulafehérvári lelkipásztori állás, amelyet Gönczy 1922-ig töltött be. Ő maga döntötte el, hogy ha eddig „kegyelemből” élt a gyulafehérvári gyülekezet, most már „hit által” is élni fog. 

Ekkor a gyülekezetnek 59 diákkal működő református elemi iskolája is volt. Lelkésze hosszú ideig Régeni István (1920-1963), akinek segédlelkésze a Marosszentimrén szolgáló lévita lelkész, Sikó Gergely volt. A II. világháború nagy kárt okozott az egyházközség irattárában és könyvtárában, amelyet 1956-ra sem nem tudott kiheverni. A korábban szórványként megjelenő Szászsebes az iparosodás idejében lendületes fejlődésnek indult. 1913-ban 17 szórványa volt, ezekben összesen 447 lélek lakott. Ez motiválta Szász Domokos püspöksége idején az ottani szászsebesi is. 1903-ra megépítette önálló templomát, amikoris az egyházkerületi közgyűlés megállapította, hogy „e helyen új egyházközséget nyertünk.” Az építkezés irányítója Benedek Károly alvinci főjegyző volt. Szászsebes jelenleg újra Gyulafehérvár szórványa.

Gyulafehérvár lelkipásztora 1964-1970 között a korábban Héjjasfalván szolgált Fejes Dezső volt. 1970-1972-ig a vajasdi Tamás János volt a beszolgáló lelkipásztora. 1972-1976-ig Bíró Ferenc volt marosvásárhelyi segédlelkészt nevezték ki, ő 1976-ban a magyarországi Budapest – Mátyásföldön szolgált. Bíró Ferenc lelkipásztorkodása alatt az eladott marosszentimrei parókia árából vezették be a gyulafehérvári parókián a központi fűtést, vízbevezetést, szennyvízelvezetést, illetve fürdőszobát építettek. 1977-1995 dec. 31-ig a Királyhágómellékről kinevezett volt bihari esperes, szentjánosi lelkipásztor Bárdi Imre szolgált. Az ő lelkészsége alatt adták el a régi harangozói lakást. Az eladott összegből kerítéseket építettek az ingatlanok körül, és kívülről javították a parókiát és templomot. 1996. január 1-jétől 2011. május 31-ig Gudor András volt búzásbocsárdi lelkipásztor szolgált Gyulafehérváron, aki meghívással érkezett a közösségbe. Lelkipásztori tevékenységének idején épült a II. Rákóczi Ferencről elnevezett Gyülekezeti Ház, a régi parókia falait alászigetelték és bekötötték a város szennyvízelvezető rendszerébe, valamint tetőszerkezeteit és mennyezeteit kijavította. Megtörtént a templom teljes belső felújítása (padlózat, faljavítások) és új templompadok és ablakok, valamint új szószékkorona készült. A templom külső részének vízelvezetése, illetve drénezése is ekkor készült. Egyházi taglétszáma jelenleg 322. 2011-ig minden ígéret ellenére a gyulafehérvári reformátusok nem kapták vissza elidegenített földterületeiket. Az elidegenített épületek helyett az állam kártérítést helyezett kilátásba.