Magyarigen

1715-től a kincstári birtokokból a környéken még megmaradt 2 birtokot és 7 birtokrészt – VI. (III) Károly rendelete értelmében – átvette a Gyulafehérvárott ismételten berendezkedő Római Katolikus Püspökség. Mivel a kincstári birtokok egy része a reformáció után a környék új egyházainak, és nemességének érdekeltségében volt, a katolikus Püspökség nem tudta haladéktalanul megkapni az állam által ígért javait. A birtokok visszaszerzésének felekezeti vitájában az Országgyűlés 1751-ben arról döntött, hogy Magyarigen a kincstári birtokok közül végleg a Katolikus Püspökség tulajdonába száll át. A vagyoni vitát nehezítette, hogy 1738-ban hatalmas pestisjárvány pusztított a mezővárosban. Ennek 152 halálos áldozata tragikusan elapasztotta a helyi magyarság lélekszámát. Pelsőczi János az a lelkész, aki a hirtelen kitört járvány miatt közösségének jelentős részét kénytelen volt eltemetni. 

A magyarigeni református lakosság életében hosszú távon ez meghatározó lehetett, hiszen a járvány a magas gyermekhalandóságon kívül súlyos csapást mért a felnőtt lakosságra is. A XVIII. századi népesedési viszonyok alakulásában és a magyarigeni református közösség történetében a pestisjárvány olyan radikális törésként szemlélhető, amely véget vet a korábbi, rövid növekedési tendenciának és új pályát nyit a népesség fejlődésében. Egyházdemográfiai, társadalomtörténeti szempontból azonban a pestis átszabja a társadalmi kapcsolatok szöveteit, és átalakítja azokat. A magyarigeni családtörténetek jól mutatják, hogy a közösség szereplői egy, a településnél jóval tágabb térben mozogtak és a környék, vagy a Székelyföld magyarságában keresték a társadalmi regenerálódás lehetőségeit. Ugyancsak Pelsőczi János püspöki tevékenységéhez köthetők a nagyobb magyarigeni építkezések. A pestis ellenére a közösség iskolát épített, bár Pelsőczi panaszkodott a megfogyatkozódott gyermeklétszámra. Építkezés közben, nem régészeti érdeklődés miatt, de bizonyára a régi szászokra emlékeztető, figyelmet felkeltő kriptaszerű temetkezési helyet tártak fel.