Magyarigen

Az önálló erdélyi Fejedelemség idején Magyarigen történetében a jobbágysorból való kiemelkedés következményeként létrejött egy regionális identitással rendelkező nemesség és kisnemesség, amely évszázadokon át őrizni tudta Krakkó, Magyarigen és Sárd városjellegét. A fejlődőben levő társadalom – Gyulafehérvár közelségében és ennek kisugárzása eredményeként – a XVI. században reformálta gyülekezeteit. Ezek a gyülekezetek a maguk lelki és anyagi gazdagságán túl a erdélyi reformátusság támogatását is fő feladatuknak látták. Így a XVIII. században Sárospatak, Udvarhely, Debrecen és Enyed is élvezhette Hegyalja stipendiumait. Igen akkori református egyháza 500-800 lelket számlált, zömében tehetős embereket, akik tudtak áldozni egyházukért. Itt lelkészkedett és itt van eltemetvePelsőczi János volt ref. püspök (megh. 1749. január 18-án), Tasnádi Ruber Mihály (†1618) püspök, Bocskay udvari lelkésze, Felsőcsernátoni Bod Péter (1769†), a tudós lelkész, akinek 1759-ben készült sírköve ma is a magyarigeni sírkertben található. 

A magyarigeni középkori templomot a XIII. század elején építették, amelyet új templomépítés céljából 1781-ban lebontottak. Papját, Péter plébánost, először 1328-ban említették az erdélyi püspök és a szász papok közötti vitában, majd 1334-ben János volt a papja. 1334-ben 217 füstöt számlálnak össze, és a plébánosra 3 és fél márkát vetettek ki. Az 1337-ben történt királyi igazságszolgáltatás alkalmával Sárdot elvették a magyarigeniektől, és visszaadták korábbi tulajdonosának, a katolikus püspöknek. Ekkor a település már magyar Igun formában, és nem Krapundorfként fordul elő, ami arra is jelzés lehet, hogy a szászok asszimilációja már előrehaladott folyamat lehetett. 1357–1378 között László a plébános, majd 1399-1409 között Miklós a lelkész, aki egyben dékán (főesperes) is. A XIV. században jelentek meg a szomszédos, románok által lakott települések is (Igenpataka, Celna), amelyeknek népessége moldvai telepesekből állt. 1470-ben Simon lelkipásztora egyben püspöki helynök és jogász is volt. A később ismert plébánosok nevei: 1510-ben Ancha, 1520-ban István, 1543-ban Péter „Magister Petrus plebanus de Igen”. 1563-ban már a protestantizmus helvét irányzatát követték, Fejérvári Sebestyén lelkészségének idején, amikor Bod Péter szerint, „már reformáltatott volt a hely”. Magyarigen társadalmi fejlődését a XVI. században tette látványossá, amikor kidomborodott oppidumi – piactartási joggal felruházott mezővárosi – jellege. Ezt az új társadalmi státust jelezte megnevezése: „oppidum Igen in comitatu Albensi”, amelyet János Zsigmond 1570-ben a sárdiaknak kiállított adománylevelében említett. Ez a fejedelemi főváros környező településekre tett hatásáról sokatmondóan árulkodik. 1576-ban „Joannes Alesius Plebanus M. Igeniensis” a lelkész, akinek idején, Báthory Kristóf diplomája szerint, a település reformált egyháza fontos adományokat kapott. Báthory Kristóf adománylevelében Alesius János lelkésznek megengedte, hogy haláláig Magyarigenben maradjon. Bod Péter idejében „a rongyos de authenticum” diploma még megvolt. 1781-ben, a Diáriumba történt utólagos bejegyzés szerint a régi templom lebontásakor megkerültek Alesius faragott sírkövei is. 1586-ban lelkésze Munkácsi János volt. A fejedelmi adományozás növekvő mértékére magyarázat az, hogy Igen egykori katolikus püspöki birtokai a kincstár kezére jutottak, így a fejedelem döntött azokról. 1601-ben Basta vallon zsoldosai a fejlődő kisnemesi-városi közösség 40 tagját ölték meg, akik a közben lerombolt Kecskekő várába menekültek. A zsoldosok a várost is kifosztották. A felégetett, tönkretett település lelkésze 1608-ban Apai György lett. Tevékenységére utalás van a Báthory Gábor által  a magyarigeni Nagy György és Nagy Péter 1608. július 20-án kelt birtokadomány-levelében. A birtok az igeni Oláh utcában volt, amint ezt Apai György lelkész is tanúsította. Ez az elsők közötti említése a magyarigeni román jelenlétnek. A későbbiekben – az 1605. március 7-től enyedi lelkész és püspök – Tasnádi Ruber Mihály (†1618 szept. 24) 1616-1618 között Gyulafehérvár helyett itt, Magyarigenben lelkészkedett. Lelkészi jövedelmét a Rákóczy Zsigmond korában szerzett huszadtermény illetmény biztosította, ez kiegészült a Bethlen Gábor által adományozott, három sátoros ünnepre vonatkozó bor-korcsomáltatási jogával. A kincstári birtokok meggondolatlan és túlzott adományozása ellen tiltakozott 1615-1650 között az Országgyűlés, amikor az elmarasztaló dokumentumban Magyarigen, Sárddal együtt, már oppidumként fordul elő. 1633-ban lelkésze Hercegszöllősi István volt. Geleji István, Geleji Katona István püspök unokaöccse, a későbbi marosvásárhelyi esperes, az 1659. június 10-én kelt marosszentimrei adománylevélben, mint magyarigeni lelkész szerepel. Ő volt 1656-ban az igeniek lelkésze, majd onnan távozva 1659-től marosvásárhelyi esperes lett. Távozását a környéken nagy károkat okozó tatárjárás siettethette. A helybeli lelkészek névsorát a Bod Péter és Pelsőczi János által írt magyarigeni Diárium egészítette ki. 1658-ban a török-tatár hadak égették fel a települést, és ezzel együtt a parókiát is. Ennek következménye volt az, hogy Vízkeleti Orbán (1660 †) lelkész csak a templomtoronyban lakhatott. Bod Péter bejegyzése szerint Vízkeleti korábban sárdi lelkész volt, de a dokumentumok szerint Borosbenedekben szolgált, ahol családi birtokkal is rendelkezett. Magyarigen következő lelkésze – Nyíresi Bálint (1660-tól magyarigeni lelkész, †1691. június 2.) esperes idejében –, Magyarigen mezővárosi tanácsa lelkész előtti esküvel kötelezte magát a városi Statutumok betartására, majd ezt pecsétes okirattal erősítette meg. Nyíresit 1654-ben szentelték lelkésszé a lugosi egyházban, ahonnan Magyarigenbe hívták meg. Az ő idejében adományozta I. Apafi Mihály azokat az újabb egyházi javakat, és jövedelmeket, amelyek az igeni reformátusság gazdasági alapjait hosszú időre biztosították. Maga Nyíresi Bálint és felesége, Thoma Katalin is a magyarigeni Felső Láb-ban 1663. április 20-án kapott birtokadományt, amelyet I. Apafi Mihály jóvoltából vehetett adó- és vámmentesen birtokba. A környék nagyobb birtokosai közül kiemelkedett a XVI. századdal kezdődően fontos szerepet játszó Teleki család. A család hegyaljai uradalmának alapjait Teleki Mihály (1634-1690), I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem nagyhatalmú főkancellárja vetette meg, aki 1685-ben grófi rangot nyert és halála után a család valamennyi, 1685 után született tagja grófi rangra emelkedett. Udvarházuk a Magyarigennel szomszédos Celnán és Igenpatakán volt, itteni pincéjüket ma is láthatjuk. A családból László (1710-1778) főkormányszéki tanácsos fia, József (1738-1796) Bod Péter jeles tanítványa volt. Teleki József Nógrád vármegyében telepedett le, és feleségül vette a Királyfalvi Róth család utolsó sarját: Jankát, majd Szirákon szerzett birtokokat. A borbereki Jósincziak-Inczédiek mellett a Telekiek azok, akik a magyarigeni lelkipásztori állás jövedelmét biztosították. Borberek mellett magyarigeni birtokos is volt Inczédi József (a későbbiekben báró Jósinczy család) és fia Gergely, aki patrónusi-gondnoki pozíciójából Bod Pétert lelkésznek Magyarigenbe hívta. Gazdag, befolyásos és nemes kereskedő családnak számított a gdanski eredetű Danckai család, és a sárospataki származású Buzinkai család. A Teleki család jóvoltából, Miskolczi Gáspár az egykori franekeri és leideni peregrinus Gernyeszegről 1692-ben került Magyarigenbe, és innen hívták meg azután 1695-ben udvarhelyi esperesnek. Ő volt az első, magyar nyelvű állattani, Franzius által írt munka: Egy jeles vadkert fordítója. Távozásának évében (1695-ben) Magyarigen új lelkésze a korábban Borosbenedeken szolgált, Szentgyörgyi Beke György lett, ő 1704-ig szolgált a településen. A II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc idején a város tanácsa, polgármestere, hadnagya a Habsburg katonák áldozatává lett. Sárdhoz, és Gyulafehérvárhoz hasonlóan a környék II. Rákóczi Ferencben látta a régi erdélyi magyar alkotmányosság visszaállítóját.A kuruc-labancdúlás közepette érkezett 1704. március 21-én Magyarigenbe az esperes és később püspök Pelsőczi János (1672-1749. jan. 18). Korábban fejedelmi udvari lelkész, és a Torda melletti szentmihályfalviak lelkésze volt.  Pelsőczi János 1717-ben a Gyulafehérvári Egyházmegye esperese, 1740-től a püspökség főjegyzője, és 1748-ban, noha rövid ideig, a Református Egyház püspöke lett.